Talán ez az a pillanat, amikor végre végleg magam mögött hagyhatom a múltamat. Ezzel a novellával, az utolsó sorokkal, mik hozzád szólnak...
Az a négy év pokoli volt, mégis, néha egy-egy pillanatban úgy érzem, megérte annyi időt rád várnom, még ha utána el is veszítettelek.
Szerettelek. Igen, már csak a múlt időt használom, mivel ha azt írnám, "szeretlek", már nem érezném igaznak. Egy héttel ezelőtt valóban így éreztem. Elsírtam volna neked az érzelmeim, ha találkoztunk volna, azonban most már csak kedvesen mosolyogva elbeszélgetnék veled közönséges dolgokról. Megint viccelődhetnénk úgy, mint régen. Barátokként.
Túlléptem rajtad. Ahogy előre megmondtam magamnak, elég volt a tudat, hogy soha többet nem találkozunk. Belefáradtam, hogy utánad koslassak, akár egy pincsikutya,és reménytelenül szeressek egy olyan személyt, aki nem érdemli meg. Mostantól élem az életem boldogan, az új barátaimmal, akik ugyan nem tudnak még rólam sok mindent, de úgy érzem, kedvelnek.
Túlléptem a depresszión, soha többet nem fogok neked írni. Ezek hát az utolsó soraim hozzád:
Örülök, hogy szerethettelek, hogy tanulhattam a hibáimból, és hogy rávilágítóttál: a legkedvesebb ember is lehet mérhetetlenül kegyetlen...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése