Mérhetetlenül Kegyetlen ~Élni~

Úgy érzed belefáradtál. Mindenbe. Az életbe. Úgy gondolod, nincs miért élned, hiszen előbb-utóbb úgyis meghalsz. Nem mindegy hát, mit viszel véghez az életedben? Nem mindegy, miért élsz?

Jó azoknak, akiknek van okuk élni. Legszívesebben te is olyan lennél, de tudod, hogy nem lehetsz. Többé már nem tudsz okot találni arra, hogy élj. Meg akarsz halni, de nem teszed, mert vannak olyanok, akiknek ezzel fájdalmat okoznál. Ezért csak magányosan ülsz a szobádban, és sírsz. Fogalmad sincs, mit csinálj. Elérkeztél ahhoz a mélyponthoz, ahonnét már nem tudod, hogyan tovább. Már csak a könyvekbe és az írásba tudsz belefeledkezni. Tudod, hogy itt kéne feladni, mégsem teszed. Miattuk, akik szeretnek. Nem akarsz fájdalmat okozni. Megint csak másokra tudsz gondolni, soha nem vagy önző. Csak egyszer, egyetlen egyszer kéne saját magadért cselekedned, és utána soha többé.

Reménykedsz benne, hogy egyszer eljön az a nap is, amikor már nem csak mások érdekeit tartod szem előtt. Amikor nem másokért, hanem magadért akarsz majd élni.

Mérhetetlenül Kegyetlen ~ Boldog új évet... ~

Az év utolsó napja.

Reménykedsz dolgokban, amik még megváltozhatnak. Hiszel benne, hogy nem kell így végetérnie.

Aztán amikor éjfélkor várod őt, hogy megjelenjen, hogy az utolsó és első perceket együtt töltsétek, nem jön el. És innentől tudod, végleg vége.

Nem tudsz örülni a gyerekek sivalkodásának, amikor a tüzijátékokat figyelik, nem tudsz örülni az új évnek, az új kezdetnek. Te csak a múltban élsz. És biztos vagy benne, hogy végleg elveszítetted őt.

Aztán egyszer csak megjelenik valaki, bonbonnal és pezsgővel a kezében. Nem Ő az, de ez most nem is fontos. Mert most végre észreveszed, ki szeret igazán. Aki sosem hagyott egyedül, aki miatt sosem voltál magányos. Ő az, aki az utolsó perc lejártakor vidáman a füledbe suttogja a szavakat:

- Boldog új évet...