Mérhetetlenül Kegyetlen ~A világ apró csodái~

Csodálkoztál már rá valaha a világ csodáira? Vagy csak szűklátókörűen éled az életed, mint akinek senki sem számít? Gyönyörködtél már a reggeli harmatcseppben, mely a fűszál végén függ? Vagy a jégvirágban az ablakodon? A hóban, mely vastag takaróként borul a téli tájra? Volt már olyan, amikor felnőttként nem nyűgként tekintettél eme tüneményekre? Vagy csak elmentél mellette, mondván minden múlandó?

De csak hogy tudd, a te életed is el fog múlni. Ahelyett, hogy a gondokat és a negativitást látnád az életedben, részt vehetnél a csodákban is. A gyerekek nevetése, a kék ég, a vicces formájú felhők... Ezek mind-mind olyan hétköznapi csodák, melyeket nem veszel észre. 

MIÉRT NEM? 

De tudod mit? Nem is ezek azok a dolgok, amiket fontos lenne észrevenni. Tudod, mi az igazán lényeges, ami manapság nem érdekel senkit?

A szeretet.

Mérhetetlenül Kegyetlen ~Tökéletes~

Hófehér, ártatlan, és gyönyörű.

Te is ilyen vagy? Igen?

Képes vagy ártatlannak nevezni magad? Te, akiben ott van a bűn apró szikrája?

Ártatlan, bűntelen ember nem létezik, nem létezhet. Hiszen ha nem követsz el hibákat az életben, akkor miért vezekelsz az állandó fájdalommal és kétségbeeséssel? 

Vagy képes lennél az életet igazságtalannak ítélni, mert büntetni mer? Mert nem akarja, hogy ugyanazokat a hibákat kövesd el újra és újra?

Nevetséges vagy. Azt hiszed, te soha sem hibázhatsz, hogy tökéletes vagy, és minden, ami általad teremtetett is az. Pedig tévedsz, és csak nevetségessé teszed magad, és azt amit alkottál. 

Senki sem tökéletes, hiszen senki nem lehet egyszerre ártatlan és bűnös, egyszerre szép és csúnya, egyszerre törékeny és erős, halandó és halhatatlan. Rengeteg példát fel tudnék még sorolni, de a lényeg egy: Senki nem lehet egyszerre fekete és fehér.

Mérhetetlenül Kegyetlen ~Te~

Azt hiszed, különleges vagy. Hogy különbözöl a többiektől. De tévedsz. Ugyanolyan vagy, mint ők: Esendő, halandó, megfelelni vágyó.

Most biztos arra gondolsz: Nem akarok én megfelelni senkinek!

Pedig igen. Ez az emberek lételeme, mert ha nem felelnek meg a társadalmi elvárásoknak, kirekesztettek lesznek. Nem fognak beletartozni egyik környezetbe sem. Te is ilyen lennél, ha nem felelnél meg. Magányosan tengetnéd a mindennapjaid, esetleg egy könyvvel, vagy füzettel a kezedben, amit olvasol, vagy amibe történeteket, vagy rajzokat firkálgatsz. Történeteket, amelyek arról szólnak, hogy mi lenne, ha ugyanolyan lennél, mint ők. Ha megértenének.

 De tudod, hogy amíg közöttük van helyed, addig ez nem történhet meg. Amíg nem ítélnek el, addig nincs semmi probléma. Éppen ezért mindig magadra veszed az álarcodat, mely mindig azt mutatja, amit mások látni szeretnének. Csak egy a probléma: tudod, hogy ez nem te vagy. Tisztában vagy a saját éneddel.

 Vagy már annyira hozzászoktál ahhoz, hogy mit láttatsz, hogy elfelejtetted ki vagy?

Mérhetetlenül Kegyetlen ~Egy dallam~

Felcsendül egy dallam, amiről neked rögtön Ő jut eszedbe. Már nem szereted, de az érzés emléke benned maradt. Tudod milyen érzés a fájdalom és reménytelenség, amit előidézett arca látványa okoz. Tudod, mit jelent odaadóan és feltétel nélkül szeretni. És reménytelenül. Igen, ez benne a legfontosabb. A reménytelenség, ami végül megöl. Belehalsz a tudatba, hogy Őt nem érheted el.

 Aztán egyszer csak vége. Megszűnnek az érzések iránta, mintha csak egy kapcsolót kapcsoltak volna le, ami miatt eltűnt a fény az életedből. Mert Ő volt a Nap, mely bevilágította a sötétséget. Ő űzte el a ridegséget, ő olvasztotta fel a jeget a szívedről. Az Ő mosolya táplálta a tüzet, Ő volt az, akiért az életedet is eldobtad volna. Aztán ezek az érzések megszűntek, és Te rájöttél: Nem körülötte forog a világ. 

 De akkor miért éreztél így? 

A válasz egyszerű: Mindenkinek van egy Sorsa, ami ellen semmit nem tehet. Itt nincs választási lehetőség, hogy követed-e, vagy sem. Itt csak két dolog fontos: Nem vagy képes letérni az útról, és előbb-utóbb úgyis véget ér az életed.

Mérhetetlenül Kegyetlen ~Élet és halál között~

 Úgy érzed, mindjárt jön a Kaszás, és elvisz magával a sötétségbe, hogy a szolgája légy. Feladnád mindened, csak hogy véget vessen a fájdalmadnak. De a vég csak nem jön, te pedig ott lebegsz a kongó ürességben. Nem tudod mi tévő légy. Nem vágyod a halált, de már az élet sem csábít. Minek egyik pokolból a másikba esni? Nem maradhatnál a kettő között?

A válasz nem. Határozott hang hallatszik a fekete mélységből, amely megadja a választ a kérdésre, amelyre te is pontosan tudod a választ. Senki sem létezhet a két véglet között. Még te sem, aki annyit szenvedett az életben, és akire most újabb szenvedés vár.

Aztán feltűnik a Fekete Csontváz. 

Tudod, hogy nem menekülhetsz, mégis rimánkodsz: "Kérlek, ne vigyél el! Kérlek, hagyd meg az életem!" - És miután kimondtad a szavakat, jössz rá: Az életed nem volt pokoli, mert ott voltak az emberek, akik szerettek. Akik hiányolni fognak, akik majd sírnak rothadó tetemed fölött. Te pedig a kénkő szagú mélységből fogsz kiabálni, hátha meghallják: "Szeretlek titeket!"

Mérhetetlenül kegyetlen ~Talán~

  Talán ez az a pillanat, amikor végre végleg magam mögött hagyhatom a múltamat. Ezzel a novellával, az utolsó sorokkal, mik hozzád szólnak...

  Az a négy év pokoli volt, mégis, néha egy-egy pillanatban úgy érzem, megérte annyi időt rád várnom, még ha utána el is veszítettelek.

    Szerettelek. Igen, már csak a múlt időt használom, mivel ha azt írnám, "szeretlek", már nem érezném igaznak. Egy héttel ezelőtt valóban így éreztem. Elsírtam volna neked az érzelmeim, ha találkoztunk volna, azonban most már csak kedvesen mosolyogva elbeszélgetnék veled közönséges dolgokról.  Megint viccelődhetnénk úgy, mint régen. Barátokként.

  Túlléptem rajtad. Ahogy előre megmondtam magamnak, elég volt a tudat, hogy soha többet nem találkozunk. Belefáradtam, hogy utánad koslassak, akár egy pincsikutya,és reménytelenül szeressek egy olyan személyt, aki nem érdemli meg. Mostantól élem az életem boldogan, az új barátaimmal, akik ugyan nem tudnak még rólam sok mindent, de úgy érzem, kedvelnek.

  Túlléptem a depresszión, soha többet nem fogok neked írni. Ezek hát az utolsó soraim hozzád:

Örülök, hogy szerethettelek, hogy tanulhattam a hibáimból, és hogy rávilágítóttál: a legkedvesebb ember is lehet mérhetetlenül kegyetlen...

Mérhetetlenül kegyetlen ~ Levelem neked ~

Nem tudom, hogyan érzel. Talán soha nem is fogom megtudni. De annyit talán megérdemelnék, hogy megbeszéljük.

Az, hogy hozzám se szólsz, nagyon rosszul esik. Bár megkérdezted, hogy bántottak-e, hogy kik bántottak, de láttam rajtad, hogy csak azért, mert kötelességednek érezted. Már nem viselkedünk egymással úgy, mint régen. Már szinte nem is beszélünk.

Azóta. Azóta, hogy bevallottam neked az érzéseim. Azóta, hogy ott és akkor megaláztak. Mert én azt éreztem. Megaláztatást. Mégis, bátran felvállaltam azt, amit érzek.
Akkor nem siettél hozzám, hogy segíts, és ezzel a tudatomra adtad, hogy te nem érzel úgy, ahogy én. De sajnálom, én nem tudok az érzéseimen változtatni. Bár nem is akarok. A fájdalom biztosít arról, hogy tényleg megtörtént, hogy tényleg tudod.
Az egy dolog, hogy voltam együtt másokkal is a nyár alatt, de irántuk közel sem voltak olyan mélyek, olyan erősek az érzéseim, mint irántad. Hiszen az irántad való érzéseim már közel 3 éve tartanak.
Sokat gondolkodtam ez alatt az idő alatt, hogy mi lenne ha. Ha viszonoznád az érzéseim, ha együtt lennénk. De ezek víziók voltak csupán.
Egyszer beteg voltam. Magas lázam volt, amit nem bírtam sokáig, így az öntudatlanságba menekültem. Akkor azt álmodtam, hogy egy tükörrel szemben állunk, egymást átölelve. Túlságosan valóságos volt. Túlontúl boldog. Nem illett az életembe.
Viszont ott, abban a pillanatban nagyon boldog voltam. Boldog voltam, amiért - ha csak álmomban is, de - ott vagy mellettem.
Sajnálom. Tudod, hogy érzek, mégis semmibe veszel, átnézel rajtam. Kérlek, ne hagyj kétségek közt vergődni! Segíts,hogy ezen túllépjek! Hogy túllépjek rajtad, ha te nem érzel úgy, ahogy én.
Bár ezen te nem tudsz majd segíteni. Szeretlek és szeretni is foglak... halálomig. Mindörökké.

A Harmadik Sárkánylovas ~ 2. fejezet ~

- Miféle társ? Ádám, nekem nincs időm erre, holnap korán kell kelnem - hazudta Laura idegesen. Rossz előérzete volt volt legjobb barátjának huncutul csillogó szemeivel kapcsolatban. Nem akart a kelleténél több időt a társaságában törteni.
- Ne aggódj, pontosan tudom, hogy a hétre szabadságot vettél ki. Nem kell hazudnod - villantott Ádám a lányra egy negédes mosolyt, mintha a szavak megbántották volna. - És nincs választásod, Laura. Andor kiválasztott magának, szóval mostantól te vagy a társa és mestere. Parancsolhatsz neki, mindent megcsinál, amit tőle vársz. Nem igaz, Andor? - kérdezte a sárkánytól, mire az odadugta a fejét Laura arca mellé.
- Igen, mester - hallotta Laura a fejében a mély, rekedtes hangot. Hátraugrott ijedtében, majd félve, remegő hangon megszólalt.
- Te... hogyan... - csak dadogott össze-vissza. Hevesen dobogott a szívvel nézett fel a mellette fekvő sárkányra.
- Hogyan tudok beszélni? Sehogy. Gondolatátvitelt használok.
Ezután a sárkány csukló, nevetésszerű hangot adott ki, mintha jól szórakozna a lányon. Laura óvatosan a sárkány bőrszárnya felé nyújtotta a kezét, mintha csak meg akarná simogatni.
- Én nem tenném - szólt közbe Ádám. - A sárkányok nem kutyák. Tény, hogy nem olyan vadak, mint azt a legendák írják, de nem is szelídek.Ő kiválasztott téged társának, ez pedig azt jelenti, hogy egyenrangúak vagytok. Tehát nem viselkedhetsz úgy vele, mint egy kutyával. Ne simogasd, ne gügyögj neki, ne jutalmazd...
- Az utolsót nem bánnám - nevetett fel Andor a fejében, mire a lány is elnevette magát.
- Bánj vele úgy mint az emberekkel. És még valami... Csak azok az emberek látják őt, akiknek szintén egy sárkány a társuk. Előbb-utóbb pedig te is át tudsz majd alakulni sárkány formába - mosolygott rám, miközben monotonon sorolta a dolgokat. - Viszont lenne még valami - mondta felcsillanó szemmel, amitől a lánynak végigfutott a hátán a hideg. - El kell távolodnod az emberi világtól. Kiiratkozol a középiskolából, abbahagyod a munkát, nem találkozhatsz az eddigi barátaiddal egészen addig, amíg meg nem tanulod irányítani az új erőidet.

Laura először nem is fogta fel a szavakat. Aztán amikor szépen lassan eljutott a tudatáig Ádám mondanivalója, megborzongott.
A középiskolát nem bánta, hiszen nem voltak ott barátai, senkije sem volt ott. A munkáját is szívesen hagyta ott, elvégre mindenki szívatta és piszkálta, a fizetése pedig nevetségesen alacsony volt. A szülei meghaltak, nem is olyan rég... Egyedül a lakását bánta. Most, hogy végre visszaköltözött az otthonába, nem akart rögtön el is menni onnan.
- Rendben, elmegyek veled. De előtte össze kell szednem a holmijaimat. Meg a laptopomat - felelte a lány, mire Ádám csak elmosolyodott.
- Az egyik ismerősöm már mindent elvitt a helyünkre - villantott egy mosolyt a lányra Ádám, mire az szikrákat szóró szemmel meredt rá. - Na, ne nézz így rám, Lora. Mintha nem turkáltam volna már ezerszer a ruháid között - nevetett fel a szőke hajú férfi, majd intett a lánynak, hogy szálljon fel Andor hátára.
- Mintha azt mondtad volna, hogy egyenrangúak vagyunk... Az nem foglalja magába azt, hogy nem utazok a hátán? - vonta fel a szemőldőkét kétkedően a lány, mire Andor felhorkantott.
- Ha én megengedem, akkor utazhatsz a hátamon. És mivel most megengedem, ezért most utazhatsz a hátamon. - A "most" szót olyannyira kihangsúlyozta, hogy hallani lehetett, hogy ez egy egyszeri alkalom.

A kis eszmecseréjük alatt Ádám már át is változott egy smaragdzöld színű sárkánnyá. Ugyanaz a lény volt, amit régen Andor társaságában látott azon az éjszakán. Mikor Ádám várakozóan rájuk nézett, Laura felmászott a kék lény hátára.
Mikor a lány biztonságosan elhelyezkedett, Andor óvatosan a levegőbe emelkedett. Figyelt a hátán ülő lányra, aki élvezte a kilátást. Gyönyörű réteket, ligeteket látott a magasból, gyümölcsösöket, valamint erdőket. Ámulva bámulta a rengeteg állatot, amiket a magasból látott. De sajnos nem gyönyörködhetett sokáig, hiszen hamar elérték a barlangot, ami az úticéljuk volt. Amint Andor földet ért, Laura azonnal leszált a hátáról.

A lány ámulva nézett körbe a barlangban. Nem csak egy víz, vagy egyéb természeti hatás által kivájt üregről volt szó. A hely tele volt a legmodernebb felszerelésekkel, amik csak beszerezhetőek, valamint szobákra volt osztva. Sőt, ha Laura jól látta, akkor még emeletet is építettek az itt élők.
- Ez... Csodálatos! Mióta laktok itt? - kérdezte a lány a csodálkozástól tágranyílt szemekkel, mire Ádám felnevetett.
- Évezredek óta élnek itt sárkányok és társaik. Ha gondolod, majd elmesélem. De előtte be kell, hogy mutassalak valakinek - fogta meg Laura kezét a fiú, majd húzni kezdte befelé. Azonban a lány nem állhatta meg kérdezés nélkül.
- Kinek? - kíváncsiskodott.
- A vezetőnknek.