– A fenébe is, fogd már fel, hogy csak
kötelességből tettem! Csak azért, hogy átvehessem az Intézet vezetését, és… –
Alec hangja kezdett kiabálásból könyörgéssé válni, ahogy a felé sem néző
Magnushoz beszélt.
– És mi? Menjek vissza hozzád? Elválsz
Lydiától, és boldogan élünk, amíg meg nem halsz? Tudod, Alec, nem azért vagyok
dühös, mert megházasodtál. Nem is az a problémám, hogy egy nővel. Az a baj,
hogy tulajdonképpen az érzéseimmel együtt elküldtél a francba, figyelembe sem
véve engem. Na, nem mintha ez neked bármit is számítana, tekintve, hogy
most, hogy megkaptad a vágyva vágyott hatalmad idejöttél könyörögni. – A
boszorkánymester ridegen mondta az árnyvadász szemeibe az igazat, noha azok a
gyönyörű kék szemek ismételten megbabonázták, mint ezelőtt annyiszor. Azonban a
történteken nem tudott túllépni, nem tudta ép ésszel feldolgozni, hogy egy
flancos pozíció többet ér a Lightwood-fiú számára, mint ő.
– Azt legalább hagynád, hogy végigmondjam,
amit akarok, vagy eljátszod még párszor a hisztis libát, Magnus? – forgatta meg
a szemeit a Alec, miközben ajkaira mosoly kúszott. Jól szórakozott azon a
tényen, hogy a boszorkánymester így kiakadt a házasságán, valamint láthatóan
féltékeny volt és sértett.
– Te… Most komolyan hisztis libának neveztél?
– kérdezett vissza a férfi, hangjából szinte áramlott a düh és a fenyegetés.
Alec vigyorogva bólintott. Vagy nem fogta fel a helyzetét, vagy a célja
ténylegesen a másik felhergelése volt. – Alexander!
– Na tessék, már nem is foglalkozol a
házasságommal! Tudod mit? Visszaszívom, és béküljünk ki! – Alec tudta, mivel
vegye le a lábáról Magnust. Ismert minden apró fortélyt, hogyan tudja
kibékíteni őt, még ha meg is házasodik: csak el kell terelni a figyelmét. – És
tudod mit? Még egy italra is maradok. Talán többre is.
A
mosoly, mely a kékszemű ajkain felbukkant, egyszerűen megbabonázta az
alvilágit. Szavainak hallatán felsóhajtott, és neki is szájára kúszott egy
vigyor.
- Menthetetlen vagy, Alexander Lightwood.
Menthetetlenül idióta.
