Mérhetetlenül Kegyetlen ~Élni~

Úgy érzed belefáradtál. Mindenbe. Az életbe. Úgy gondolod, nincs miért élned, hiszen előbb-utóbb úgyis meghalsz. Nem mindegy hát, mit viszel véghez az életedben? Nem mindegy, miért élsz?

Jó azoknak, akiknek van okuk élni. Legszívesebben te is olyan lennél, de tudod, hogy nem lehetsz. Többé már nem tudsz okot találni arra, hogy élj. Meg akarsz halni, de nem teszed, mert vannak olyanok, akiknek ezzel fájdalmat okoznál. Ezért csak magányosan ülsz a szobádban, és sírsz. Fogalmad sincs, mit csinálj. Elérkeztél ahhoz a mélyponthoz, ahonnét már nem tudod, hogyan tovább. Már csak a könyvekbe és az írásba tudsz belefeledkezni. Tudod, hogy itt kéne feladni, mégsem teszed. Miattuk, akik szeretnek. Nem akarsz fájdalmat okozni. Megint csak másokra tudsz gondolni, soha nem vagy önző. Csak egyszer, egyetlen egyszer kéne saját magadért cselekedned, és utána soha többé.

Reménykedsz benne, hogy egyszer eljön az a nap is, amikor már nem csak mások érdekeit tartod szem előtt. Amikor nem másokért, hanem magadért akarsz majd élni.

Mérhetetlenül Kegyetlen ~ Boldog új évet... ~

Az év utolsó napja.

Reménykedsz dolgokban, amik még megváltozhatnak. Hiszel benne, hogy nem kell így végetérnie.

Aztán amikor éjfélkor várod őt, hogy megjelenjen, hogy az utolsó és első perceket együtt töltsétek, nem jön el. És innentől tudod, végleg vége.

Nem tudsz örülni a gyerekek sivalkodásának, amikor a tüzijátékokat figyelik, nem tudsz örülni az új évnek, az új kezdetnek. Te csak a múltban élsz. És biztos vagy benne, hogy végleg elveszítetted őt.

Aztán egyszer csak megjelenik valaki, bonbonnal és pezsgővel a kezében. Nem Ő az, de ez most nem is fontos. Mert most végre észreveszed, ki szeret igazán. Aki sosem hagyott egyedül, aki miatt sosem voltál magányos. Ő az, aki az utolsó perc lejártakor vidáman a füledbe suttogja a szavakat:

- Boldog új évet...

Mérhetetlenül Kegyetlen ~ Szükség ~

Tudod, mi az a hiányérzet? Amikor hiányolsz valamit az életedből, ami fontos lenne.

Tudod, mi az a vágyódás? Amikor valakire, vagy valamire vágysz. Lehet szexuálisan vágyni valakire, vagy csak a társaságára... A vágy az vágy.

És tudod mi az a szükség? Amikor valaminek a hiányába egyszerűen belebetegedsz lelkileg, vagy testileg. Szükséged van valamire, valakire. Valakire, aki fontos, aki nélkül nem tudnád elképzelni az életed.

És te mégis eltaszítod magadtól. Folyton azért siránkozol, mert nem akarod őt elveszíteni, nem akarsz szenvedni, de ezt a szenvedést magadnak okozod.

Tudod, hogy nélküle csak félember vagy, mégis elmarod magad mellől. Miért? Miért csinálod ezt, ha szereted?

Magad sem tudod, igaz? Az ösztönöd hajt, hogy sajnálhasd magad, hogy később nagyon megbánhasd a döntéseid. Hogy tanulj a hibákból, amiket elkövettél. De amikor rájössz, hogy ezt már nem tudod visszafordítani, amikor visszaolvasod a leveleket, amiket váltottatok, amikor visszagondolsz, hogy miket tett érted, akkor ráébredsz, hogy túl késő.

És te ebbe belebetegedsz. Mert tudod, hogy a te hibád, te hoztad magadat ilyen helyzetbe, és tudod, hogy ő soha többet nem lehet a tiéd. De neked kell.

Ez a szükség.

Mérhetetlenül Kegyetlen ~A világ apró csodái~

Csodálkoztál már rá valaha a világ csodáira? Vagy csak szűklátókörűen éled az életed, mint akinek senki sem számít? Gyönyörködtél már a reggeli harmatcseppben, mely a fűszál végén függ? Vagy a jégvirágban az ablakodon? A hóban, mely vastag takaróként borul a téli tájra? Volt már olyan, amikor felnőttként nem nyűgként tekintettél eme tüneményekre? Vagy csak elmentél mellette, mondván minden múlandó?

De csak hogy tudd, a te életed is el fog múlni. Ahelyett, hogy a gondokat és a negativitást látnád az életedben, részt vehetnél a csodákban is. A gyerekek nevetése, a kék ég, a vicces formájú felhők... Ezek mind-mind olyan hétköznapi csodák, melyeket nem veszel észre. 

MIÉRT NEM? 

De tudod mit? Nem is ezek azok a dolgok, amiket fontos lenne észrevenni. Tudod, mi az igazán lényeges, ami manapság nem érdekel senkit?

A szeretet.

Mérhetetlenül Kegyetlen ~Tökéletes~

Hófehér, ártatlan, és gyönyörű.

Te is ilyen vagy? Igen?

Képes vagy ártatlannak nevezni magad? Te, akiben ott van a bűn apró szikrája?

Ártatlan, bűntelen ember nem létezik, nem létezhet. Hiszen ha nem követsz el hibákat az életben, akkor miért vezekelsz az állandó fájdalommal és kétségbeeséssel? 

Vagy képes lennél az életet igazságtalannak ítélni, mert büntetni mer? Mert nem akarja, hogy ugyanazokat a hibákat kövesd el újra és újra?

Nevetséges vagy. Azt hiszed, te soha sem hibázhatsz, hogy tökéletes vagy, és minden, ami általad teremtetett is az. Pedig tévedsz, és csak nevetségessé teszed magad, és azt amit alkottál. 

Senki sem tökéletes, hiszen senki nem lehet egyszerre ártatlan és bűnös, egyszerre szép és csúnya, egyszerre törékeny és erős, halandó és halhatatlan. Rengeteg példát fel tudnék még sorolni, de a lényeg egy: Senki nem lehet egyszerre fekete és fehér.

Mérhetetlenül Kegyetlen ~Te~

Azt hiszed, különleges vagy. Hogy különbözöl a többiektől. De tévedsz. Ugyanolyan vagy, mint ők: Esendő, halandó, megfelelni vágyó.

Most biztos arra gondolsz: Nem akarok én megfelelni senkinek!

Pedig igen. Ez az emberek lételeme, mert ha nem felelnek meg a társadalmi elvárásoknak, kirekesztettek lesznek. Nem fognak beletartozni egyik környezetbe sem. Te is ilyen lennél, ha nem felelnél meg. Magányosan tengetnéd a mindennapjaid, esetleg egy könyvvel, vagy füzettel a kezedben, amit olvasol, vagy amibe történeteket, vagy rajzokat firkálgatsz. Történeteket, amelyek arról szólnak, hogy mi lenne, ha ugyanolyan lennél, mint ők. Ha megértenének.

 De tudod, hogy amíg közöttük van helyed, addig ez nem történhet meg. Amíg nem ítélnek el, addig nincs semmi probléma. Éppen ezért mindig magadra veszed az álarcodat, mely mindig azt mutatja, amit mások látni szeretnének. Csak egy a probléma: tudod, hogy ez nem te vagy. Tisztában vagy a saját éneddel.

 Vagy már annyira hozzászoktál ahhoz, hogy mit láttatsz, hogy elfelejtetted ki vagy?

Mérhetetlenül Kegyetlen ~Egy dallam~

Felcsendül egy dallam, amiről neked rögtön Ő jut eszedbe. Már nem szereted, de az érzés emléke benned maradt. Tudod milyen érzés a fájdalom és reménytelenség, amit előidézett arca látványa okoz. Tudod, mit jelent odaadóan és feltétel nélkül szeretni. És reménytelenül. Igen, ez benne a legfontosabb. A reménytelenség, ami végül megöl. Belehalsz a tudatba, hogy Őt nem érheted el.

 Aztán egyszer csak vége. Megszűnnek az érzések iránta, mintha csak egy kapcsolót kapcsoltak volna le, ami miatt eltűnt a fény az életedből. Mert Ő volt a Nap, mely bevilágította a sötétséget. Ő űzte el a ridegséget, ő olvasztotta fel a jeget a szívedről. Az Ő mosolya táplálta a tüzet, Ő volt az, akiért az életedet is eldobtad volna. Aztán ezek az érzések megszűntek, és Te rájöttél: Nem körülötte forog a világ. 

 De akkor miért éreztél így? 

A válasz egyszerű: Mindenkinek van egy Sorsa, ami ellen semmit nem tehet. Itt nincs választási lehetőség, hogy követed-e, vagy sem. Itt csak két dolog fontos: Nem vagy képes letérni az útról, és előbb-utóbb úgyis véget ér az életed.

Mérhetetlenül Kegyetlen ~Élet és halál között~

 Úgy érzed, mindjárt jön a Kaszás, és elvisz magával a sötétségbe, hogy a szolgája légy. Feladnád mindened, csak hogy véget vessen a fájdalmadnak. De a vég csak nem jön, te pedig ott lebegsz a kongó ürességben. Nem tudod mi tévő légy. Nem vágyod a halált, de már az élet sem csábít. Minek egyik pokolból a másikba esni? Nem maradhatnál a kettő között?

A válasz nem. Határozott hang hallatszik a fekete mélységből, amely megadja a választ a kérdésre, amelyre te is pontosan tudod a választ. Senki sem létezhet a két véglet között. Még te sem, aki annyit szenvedett az életben, és akire most újabb szenvedés vár.

Aztán feltűnik a Fekete Csontváz. 

Tudod, hogy nem menekülhetsz, mégis rimánkodsz: "Kérlek, ne vigyél el! Kérlek, hagyd meg az életem!" - És miután kimondtad a szavakat, jössz rá: Az életed nem volt pokoli, mert ott voltak az emberek, akik szerettek. Akik hiányolni fognak, akik majd sírnak rothadó tetemed fölött. Te pedig a kénkő szagú mélységből fogsz kiabálni, hátha meghallják: "Szeretlek titeket!"

Mérhetetlenül kegyetlen ~Talán~

  Talán ez az a pillanat, amikor végre végleg magam mögött hagyhatom a múltamat. Ezzel a novellával, az utolsó sorokkal, mik hozzád szólnak...

  Az a négy év pokoli volt, mégis, néha egy-egy pillanatban úgy érzem, megérte annyi időt rád várnom, még ha utána el is veszítettelek.

    Szerettelek. Igen, már csak a múlt időt használom, mivel ha azt írnám, "szeretlek", már nem érezném igaznak. Egy héttel ezelőtt valóban így éreztem. Elsírtam volna neked az érzelmeim, ha találkoztunk volna, azonban most már csak kedvesen mosolyogva elbeszélgetnék veled közönséges dolgokról.  Megint viccelődhetnénk úgy, mint régen. Barátokként.

  Túlléptem rajtad. Ahogy előre megmondtam magamnak, elég volt a tudat, hogy soha többet nem találkozunk. Belefáradtam, hogy utánad koslassak, akár egy pincsikutya,és reménytelenül szeressek egy olyan személyt, aki nem érdemli meg. Mostantól élem az életem boldogan, az új barátaimmal, akik ugyan nem tudnak még rólam sok mindent, de úgy érzem, kedvelnek.

  Túlléptem a depresszión, soha többet nem fogok neked írni. Ezek hát az utolsó soraim hozzád:

Örülök, hogy szerethettelek, hogy tanulhattam a hibáimból, és hogy rávilágítóttál: a legkedvesebb ember is lehet mérhetetlenül kegyetlen...

Mérhetetlenül kegyetlen ~ Levelem neked ~

Nem tudom, hogyan érzel. Talán soha nem is fogom megtudni. De annyit talán megérdemelnék, hogy megbeszéljük.

Az, hogy hozzám se szólsz, nagyon rosszul esik. Bár megkérdezted, hogy bántottak-e, hogy kik bántottak, de láttam rajtad, hogy csak azért, mert kötelességednek érezted. Már nem viselkedünk egymással úgy, mint régen. Már szinte nem is beszélünk.

Azóta. Azóta, hogy bevallottam neked az érzéseim. Azóta, hogy ott és akkor megaláztak. Mert én azt éreztem. Megaláztatást. Mégis, bátran felvállaltam azt, amit érzek.
Akkor nem siettél hozzám, hogy segíts, és ezzel a tudatomra adtad, hogy te nem érzel úgy, ahogy én. De sajnálom, én nem tudok az érzéseimen változtatni. Bár nem is akarok. A fájdalom biztosít arról, hogy tényleg megtörtént, hogy tényleg tudod.
Az egy dolog, hogy voltam együtt másokkal is a nyár alatt, de irántuk közel sem voltak olyan mélyek, olyan erősek az érzéseim, mint irántad. Hiszen az irántad való érzéseim már közel 3 éve tartanak.
Sokat gondolkodtam ez alatt az idő alatt, hogy mi lenne ha. Ha viszonoznád az érzéseim, ha együtt lennénk. De ezek víziók voltak csupán.
Egyszer beteg voltam. Magas lázam volt, amit nem bírtam sokáig, így az öntudatlanságba menekültem. Akkor azt álmodtam, hogy egy tükörrel szemben állunk, egymást átölelve. Túlságosan valóságos volt. Túlontúl boldog. Nem illett az életembe.
Viszont ott, abban a pillanatban nagyon boldog voltam. Boldog voltam, amiért - ha csak álmomban is, de - ott vagy mellettem.
Sajnálom. Tudod, hogy érzek, mégis semmibe veszel, átnézel rajtam. Kérlek, ne hagyj kétségek közt vergődni! Segíts,hogy ezen túllépjek! Hogy túllépjek rajtad, ha te nem érzel úgy, ahogy én.
Bár ezen te nem tudsz majd segíteni. Szeretlek és szeretni is foglak... halálomig. Mindörökké.

A Harmadik Sárkánylovas ~ 2. fejezet ~

- Miféle társ? Ádám, nekem nincs időm erre, holnap korán kell kelnem - hazudta Laura idegesen. Rossz előérzete volt volt legjobb barátjának huncutul csillogó szemeivel kapcsolatban. Nem akart a kelleténél több időt a társaságában törteni.
- Ne aggódj, pontosan tudom, hogy a hétre szabadságot vettél ki. Nem kell hazudnod - villantott Ádám a lányra egy negédes mosolyt, mintha a szavak megbántották volna. - És nincs választásod, Laura. Andor kiválasztott magának, szóval mostantól te vagy a társa és mestere. Parancsolhatsz neki, mindent megcsinál, amit tőle vársz. Nem igaz, Andor? - kérdezte a sárkánytól, mire az odadugta a fejét Laura arca mellé.
- Igen, mester - hallotta Laura a fejében a mély, rekedtes hangot. Hátraugrott ijedtében, majd félve, remegő hangon megszólalt.
- Te... hogyan... - csak dadogott össze-vissza. Hevesen dobogott a szívvel nézett fel a mellette fekvő sárkányra.
- Hogyan tudok beszélni? Sehogy. Gondolatátvitelt használok.
Ezután a sárkány csukló, nevetésszerű hangot adott ki, mintha jól szórakozna a lányon. Laura óvatosan a sárkány bőrszárnya felé nyújtotta a kezét, mintha csak meg akarná simogatni.
- Én nem tenném - szólt közbe Ádám. - A sárkányok nem kutyák. Tény, hogy nem olyan vadak, mint azt a legendák írják, de nem is szelídek.Ő kiválasztott téged társának, ez pedig azt jelenti, hogy egyenrangúak vagytok. Tehát nem viselkedhetsz úgy vele, mint egy kutyával. Ne simogasd, ne gügyögj neki, ne jutalmazd...
- Az utolsót nem bánnám - nevetett fel Andor a fejében, mire a lány is elnevette magát.
- Bánj vele úgy mint az emberekkel. És még valami... Csak azok az emberek látják őt, akiknek szintén egy sárkány a társuk. Előbb-utóbb pedig te is át tudsz majd alakulni sárkány formába - mosolygott rám, miközben monotonon sorolta a dolgokat. - Viszont lenne még valami - mondta felcsillanó szemmel, amitől a lánynak végigfutott a hátán a hideg. - El kell távolodnod az emberi világtól. Kiiratkozol a középiskolából, abbahagyod a munkát, nem találkozhatsz az eddigi barátaiddal egészen addig, amíg meg nem tanulod irányítani az új erőidet.

Laura először nem is fogta fel a szavakat. Aztán amikor szépen lassan eljutott a tudatáig Ádám mondanivalója, megborzongott.
A középiskolát nem bánta, hiszen nem voltak ott barátai, senkije sem volt ott. A munkáját is szívesen hagyta ott, elvégre mindenki szívatta és piszkálta, a fizetése pedig nevetségesen alacsony volt. A szülei meghaltak, nem is olyan rég... Egyedül a lakását bánta. Most, hogy végre visszaköltözött az otthonába, nem akart rögtön el is menni onnan.
- Rendben, elmegyek veled. De előtte össze kell szednem a holmijaimat. Meg a laptopomat - felelte a lány, mire Ádám csak elmosolyodott.
- Az egyik ismerősöm már mindent elvitt a helyünkre - villantott egy mosolyt a lányra Ádám, mire az szikrákat szóró szemmel meredt rá. - Na, ne nézz így rám, Lora. Mintha nem turkáltam volna már ezerszer a ruháid között - nevetett fel a szőke hajú férfi, majd intett a lánynak, hogy szálljon fel Andor hátára.
- Mintha azt mondtad volna, hogy egyenrangúak vagyunk... Az nem foglalja magába azt, hogy nem utazok a hátán? - vonta fel a szemőldőkét kétkedően a lány, mire Andor felhorkantott.
- Ha én megengedem, akkor utazhatsz a hátamon. És mivel most megengedem, ezért most utazhatsz a hátamon. - A "most" szót olyannyira kihangsúlyozta, hogy hallani lehetett, hogy ez egy egyszeri alkalom.

A kis eszmecseréjük alatt Ádám már át is változott egy smaragdzöld színű sárkánnyá. Ugyanaz a lény volt, amit régen Andor társaságában látott azon az éjszakán. Mikor Ádám várakozóan rájuk nézett, Laura felmászott a kék lény hátára.
Mikor a lány biztonságosan elhelyezkedett, Andor óvatosan a levegőbe emelkedett. Figyelt a hátán ülő lányra, aki élvezte a kilátást. Gyönyörű réteket, ligeteket látott a magasból, gyümölcsösöket, valamint erdőket. Ámulva bámulta a rengeteg állatot, amiket a magasból látott. De sajnos nem gyönyörködhetett sokáig, hiszen hamar elérték a barlangot, ami az úticéljuk volt. Amint Andor földet ért, Laura azonnal leszált a hátáról.

A lány ámulva nézett körbe a barlangban. Nem csak egy víz, vagy egyéb természeti hatás által kivájt üregről volt szó. A hely tele volt a legmodernebb felszerelésekkel, amik csak beszerezhetőek, valamint szobákra volt osztva. Sőt, ha Laura jól látta, akkor még emeletet is építettek az itt élők.
- Ez... Csodálatos! Mióta laktok itt? - kérdezte a lány a csodálkozástól tágranyílt szemekkel, mire Ádám felnevetett.
- Évezredek óta élnek itt sárkányok és társaik. Ha gondolod, majd elmesélem. De előtte be kell, hogy mutassalak valakinek - fogta meg Laura kezét a fiú, majd húzni kezdte befelé. Azonban a lány nem állhatta meg kérdezés nélkül.
- Kinek? - kíváncsiskodott.
- A vezetőnknek.

A Harmadik Sárkánylovas ~ 1. fejezet ~

Egy barna hajú, fiatal lány állt az ablak előtt, és bámulta a kinti napfényes világot. Egyedül élt abban a parányi, második emeleti lakásban, amiben még régen a szüleivel laktak. Bár a második emeleten volt a lakás, a naponta megmászandó lépcsőfokokért kárpótolt a gyönyörű kilátás. Az ablakok a Mecsekre néztek, valamint látható volt egy gyönyörű rét is, egy könnyen megmászható diófával a közepén. A lány emlékezett rá, hogy a barátaival régen mindig a fán ült, és beszélgetett. Aztán, ahogy a hegyet bámulta eszébe jutott az egyik éjszaka, amikor egy sárkányt látott.

Részben ezért költözött vissza a régi otthonába a lány: Abban reménykedett, hogy újra láthatja a sárkányt, amit tizennégy évesen látott.

Egészen odáig Laura nem hitt a természetfeletti lényekben. Mindig azt gondolta, hogy szórakoztató mesék és könyvek tömkelege íródott velük, de egyiknek sincs valóságalapja. Viszont miután látta az óriási lényt, mely magasabb volt bárminél, és letörte a fák ágait, már hitt bennük. Hitt abban, hogy minden történetnek és legendának van valóságalapja.

Miután kinosztalgiázta magát, nekiállt kipakolni a dobozokból. Egy hét szabadságot vett ki, hogy be tudjon rendezkedni a régi-új lakásán. Nem volt sok holmija, többnyire csak ruhák, néhány füzet és könyv, valamint a laptopja. A többi cuccát már akkor kipakolta, mikor előzőleg járt itt.

Nem is értette, miért vett ki erre egy hét szabadságot, amikor két óra alatt megvolt az egésszel. A bútorok a helyükön voltak, a ruhák a szekrényekben, az egyéb csecsebecsék pedig a polcokon helyezkedtek el.

Mire végzett a rendrakással, beesteledett. Laura kimerült volt, mégsem volt képes elaludni. Ezért hát, kiment a konyhába, és odaült a párnázott ablakpárkányra, ahonnét régen mindig a csillagokat nézte. A nyitott ablakon beáramlott a hűvös, nyár éjszakai levegő. Ez az este emlékeztette arra az éjszakára.

"A levegő hűvös volt, hiszen augusztus közepe felé már kezd lehűlni a levegő. Főleg éjszakánként. Ezért hát Laura húzott egy pulcsit, és úgy ült fel a szokásos helyére: az ablakpárkányra. Csak bámulta a csillagokat, élvezte a hűs esti szellőt, hagyta, hogy a különféle illatok a tüdejébe áramoljanak. Ilyenkor mindig megnyugodott, kiadta magából a nap feszültségeit. Hiszen mi lehetne megnyugtatóbb anál, hogy élvezzük a természetet?

Azon az estén is ott ült a szokásos helyén és próbálta kitalálni, hogy mihez tartoznak az illatok, mikor valami furcsát érzett.
Levendula - futott át a lány agyán, majd meglepetten kinyitotta a szemét. A környéken nincs levendula. Laura a szemével kereste az illat forrását, azonban nem találta. Sejtelme sem volt, hogy honnan jöhet. Aztán egyszer csak meglátta.

Először csak a hatalmas bőrszárnyak suhogását hallotta, majd a lámpák halovány fényében megpillantotta a lényt. A szíve kihagyott egy ütemet, majd kétszer olyan gyorsan kezdett verni. Félelemmel vegyes izgalommal figyelte az egyre közelebb és közelebb érő mitológiai lényt. A sárkányt.
Hatalmas volt. Amikor közelebb ért, és megpillantotta a lényt, addig kéken izzó szeme vörösbe váltott. Laura nem tudott megmoztulni a hirtelen jött, rettegés okozta bénulástól. Akkor látta másodszorra a lényt, és már megint megijedt tőle, noha tudta, hogy nem fogja őt bántani. Mégis, ugyanolyan rémület lett úrrá rajta, mint előző alkalommal. Azonban most nem szállt le az ablakpárkányról. Hagyta, hogy a sárkány benézzen az ablakon, rávillantsa újra kék színben pompázó szemeit. A lény érdeklődve figyelte Laura minden mozdulatát. Látszott rajta, hogy értelmes, nem akarta megijeszteni a lányt. Aztán egyszer csak megmozdult.

Felkapta a fejét, és hátranézett. Laura összerezzent, majd ő is arra a pontra szegezte a tekintetét, amerre a sárkány. Egy másik lény tűnt fel a látóhatáron. A másik sárkány nagyon különbözött attól, ami az ablaka előtt állt. Ennek a pikkelyei zöldek voltak, ahogy a szeme is. Hegyes tüskéi is smaragdszínben pompáztak.
A türkiz színű vetett még a lányra egy utolsó, szomorú pillantást, majd a másik hívó szavára ő is felszállt a levegőbe, majd elrepült. "

Elmélkedéséből egy telefon csörgése szakította ki. Egy férfi haladt el az utcán, kapodva szedte a levegőt, miközben előhúzta a telefonját a zsebéből. Aztán egyszer csak összeesett.

Laura rögtön leszállt az ablakból, majd úgy ahogy volt, pizsamában lefutott a lépcsőkön, ki az utcára. De a férfit sehol sem látta.

A lány tisztán emlékezett, hogy a férfi itt volt, és összeesett. Márpedig alig két perc alatt nem lehet csak így eltűnni. Körbenézett, majd a rétre vezető ösvényen látott egy árnyat felsuhanni, így utánament. Felsétált a dombon, ki a rétre, amit megvilágított a holdfény.Amit ott látott, meglepte.

Nem gondolta volna, hogy még egyszer találkozni fog a sárkánnyal, most azonban mégis. A sárkány ott volt teljes valójában, mellette pedig ott volt a férfi, akit látott összeesni. Hevesen dobogó szívvel, izzadó tenyérrel és rémült arckifejezéssel sétált egyre közelebb és közelebb a lényhez, és ahhoz a férfihoz, aki túlontúl ismerős volt neki.

- Örülök, hogy idejöttél, Laura. Régen találkoztunk - mosolygott a lányra a hosszú, szőke hajú férfi, aki haját copfba fogta a tarkóján, és a sárkány fejét simogatta.

- Ne haragudj, de ki vagy? - kérdezte a lány, alaposan megfigyelve a férfi arcának minden apró részletét, amit a hodfény látni engedett. Zöldesbarna szemén látszott ahogy mosolyog, markáns arcvonásai egy pillanatra ellágyultak, kiugró arccsontjain megfeszült a bőr az apró vigyortól. A szőke hajú magas volt, lehetet körülbelül két méter, ám nagyon vékonynak tűnt.

- Ádám vagyok. Emlékszel még rám? Azon a diófán - mutatott a lány mellett lévő hatalmas fára - beszélgettünk mindig. - Ádám mosolya olyan volt, mintha tudná, hogy a másik nem emlékszik rá. Elnéző, türelmes és kedves. - De nem azért akartam, hogy idejöjjünk, hogy nosztalgiázzunk. Ő itt mellettem - mutatott a türkizkék sárányra - Andor. Emlékszel, amikor régen meglátogatott egyszer? - kérdezte, mire Laura csak bólintott. - Azért tette, mert téged választott mesterének. Téged jelölt ki, mint társat.

A Harmadik Sárkánylovas ~ Prológus ~

Laura az ablakpárkányon ült, és csak bámulta a világot. A csillagos eget, a teliholdat, a lámpáknál felbukkanó árnyékokat. Azonban nagyon meglepődött, amikor egy, a Mecsek felől közeledő, repülő valamit vett észre. Nem tudta megmondani, mi lehet az, hiszen még soha nem látott ehhez foghatót. A sötétben nehezen tudta kivenni az alakot, de amit látott, megdöbbentette.

Az óriási lény egyre közelebb ért hozzá, mire beugrott a nyitott ablakból, és becsukta azt. Meg mert volna esküdni, hogy látta a hirtelen vörösen felvillanó szemeket. Aztán a lény odaért.

Laura nem akart hinni a szemének. Ez... ez nem lehet az, amire gondolt. Márpedig a lény külseje pontosan azt tükrözte, ami a lány gondolataiban élt.

A hatalmas bőrszárnyak, a hol kéken világító, hol vörösen izzó szemek, az utcai lámpák halovány fényében is látszó tüskék és pikkelyek... Semmi kétség - a lény egy sárkány volt.

P.v.M. ~ 11. fejezet ~

Reggel, mikor felkeltünk, még nagyobb felfordulás fogadott, mint amit este otthagytunk. Bár volt pár furcsa momentum, mégis egyetlen kérdés vitte a prímet: Miért fekszek egy ágyban Castiellel, és mit keres a lábamnál Pelyheske?

Felsikítottam, mire Castiel kiesett az ágyból, Pelyheske pedig végigkarmolta a lábamat.

 - Ó, te rohadt macska, hogy enne meg a kibaszott egér... - szitkozódtam, és folytattam volna, ha Castiel nem ver fejbe az ő csodálatosan izmos karocskájával, amit legszívesebben kitéptem volna a helyéről.

 - Mi a francnak kellett felébreszteni, hülye liba? - kiabált rám a vörös ördög, miközben feltápászkodott a szőnyegről.

 Mi az, hogy liba? A hülye jelzővel nem vitatkozok, mert az igaz, de hogy merészelt lelibázni? Na kapsz még ezért, Castiel!

 - Na tudod, ki a liba! Örülj neki, hogy egyáltalán nem rúgtalak le az ágyról! És amúgy is... MI A SZART KERESÜNK MI EGY ÁGYBAN? - ordítottam teli torokból, mire csak megvonta a vállát.

 - Elaludtál a kanapén, én meg behoztalak. Aztán ki akartam menni, de Pelyheske nem hagyta, ezért odafeküdtem melléd. De nem gondoltam volna, hogy ez miatt reggel arra kell kelnem, hogy visítasz, mint a kismalac - morogta Cast durcásan, mire elnevettem magam. Felvonta fekete szemöldökét, majd vállat vonva kisétált a konyhába. Feltápászkodtam az ágyból, és utána indultam... Volna. Ha nem veszem észre, hogy egy melltartó-bugyi összeállításban parádéztam volna Castiel orra előtt, ha kimegyek. De úgy döntöttem, csak azért is így megyek ki. Ezért hát felkerekedtem, és kivánszorogtam a konyhába. Ledobtam magam az egyik székre, majd megszólaltam.

 - Egy kávét, légyszíves - kértem, mire összerezzent és megfordult. Gondolom valami frappánsat mondott volna, ha nem vörösödik el a látványomtól.

 - Öhm... Yume, nem kéne felöltöznöd? - kérdezte rekedtes hangon, mire én csak vigyorogva vállat vontam.

 - Fel kéne? Megfázni nem fogok, nyugi. Vagy netán zavaró? Nézd el nekem, nem én voltam az, aki levetkőzött... - mondtam vigyorogva, mire a vöröske még vörösebb lett.

 - Az... Az azért volt, mert nem akartam, hogy kényelmetlenül aludj és...

 - Ugyan már, Castiel, mindketten tudjuk, hogy nem ez volt az igazi ok.  Már ha valóban okokat keresünk. Ezért valld hát be, hogy szerettél volna félmeztelenül látni – villantottam egy mosolyt a fiúra, mire annak arcáról eltűnt a pír, helyét pedig vad düh vette át.

 - Rendben, Yume. Bevallom. Félmeztelenül akartam látni a jégkirálynő Yume Rikot. És tudod miért? Mert szeretem ezt az öntelt fruskát, bármennyire is nehezíti meg az életemet – jelentette ki vak dühvel a hangjában Castiel, mire csak kikerekedett szemekkel bámultam rá.

 De nem nagyon volt időm ámélkodni; hamar odalépett hozzám, és ajkait az enyéimre tapasztotta. Úgy csókolt, olyan szenvedéllyel, mint ahogy a fuldokló szívja magába az éltető oxigént.

Fogalmam sem volt róla, hogy így érez. Netán annyira lefoglalt a háborúsdi, és az, hogy mindenkiben a veszélyt látom, hogy észre sem vettem, hogy Castiel időközben belém szeretett? Vagy esetleg ennyire jól titkolta?

Nem tudtam megmondani a választ. Visszacsókoltam. Nyelveink vad táncot jártak, szenvedélyesen öleltük a másikat. Ekkor jöttem rá, hogy nekem szükségem van rá. Azt akarom, hogy az enyém legyen. Csak az enyém, senki másé. Az érzés, amiről eddig én sem tudtam, feléledt bennem.

Castiel a karjaiba kapott, és visszavitt a hálószobába. Sejtettem, mit akar, azonban ennél a pontnál már ellenálltam. Nem akartam ágyba bújni vele. Még nem.

 - Castiel, nem. Még nem – jelentettem ki határozottan, amikor letett az ágyra, és elszakadtam a szájától. Ő elfogadva a döntésemet felkelt a támaszkodó testhelyzetéből, és kissé összekapva magát visszament a konyhába.

 - Kérlek, öltözz fel Yume. Nem akarom megismételni az előbbit – morogta még, mielőtt kisétált volna a hálószoba ajtaján, mire én csak biccentettem egyet.

Gyorsan felkaptam valamit én is, majd a vöröske után mentem. Úgy gondoltam, az előbbi kis közjáték után van mit megbeszélnünk. Cast ott ült az egyik széken a gondolataiba mélyedve, miközben a kávéját bámulta. Vele szemben az asztalon szintén volt egy bögre, amibe gondolom az én kávémat készítette ki. Odaültem, és vártam, hogy megszólaljon. Miután bevallotta, hogy szeret, és megcsókolt, hagytam, hadd gondolja át a dolgait, és akkor szólaljon meg, amikor ő azt jónak látja.

 - Gondolom, kíváncsi vagy, mikor kezdődött. Hogy őszinte legyek, ezt én sem tudnám megmondani. Azt viszont tudom, hogy akkor jöttem rá, amikor Tony megjelent az osztályteremben. Amikor megláttad, és ő is téged, szinte izzani kezdett körülöttetek a levegő. Mintha csak ti lettetek volna. Féltékeny voltam. Marcangolt belülről, mert tudtam, hogy mi ketten csak barátok vagyunk, ám iránta sokkal többet éreztél – mondta. Itt félbe akartam szakítani, de nem hagyta. - Tudod, hogy igazam van. A gyűlöleted mellett szereted is. Még mindig bele vagy habarodva. Amikor megtudtam, ki ő, hogy Tony az a Tony, aki két éve összetörte a szívedet, meg akartam ütni. Mégis, mivel tudtam, hogy ezzel csak neked okoznék fájdalmat, ezért még a testvéreidtől is megvédtem. Abban reménykedtem, hogy ekkor már talán észreveszel. De nem, te nem tetted, helyette belevetetted magad egy olyan háborúba, ahonnét biztosan nem kerülsz ki győztesen, bárhogy taktikázol.

  Aztán történt az, hogy meglőttek. Itt tértem magamhoz, nálad, és haza akartam menni – nem véletlenül. Fogalmad sem volt róla, hogy hogyan érzek. Elkezdtél ápolni, összevarrtad a sebemet, és marasztaltál. Nem akartam neked elmondani, hogyan érzek, mert képtelen voltam rá. Tudtam, hogy te csak barátként tekintesz rám, ahogy egész életedben annak tekintettél. Nem is reménykedtem semmiben. De amikor dühös lettél rám, mert nem mentem pihenni, és ez miatt a bátyáidra is… Te azonnal átláttál a Lysanderrel folytatott színészkedésünkön. Mintha csak tudtad volna, hogy Lysander nem képes engem megszidni. Aztán jött a tegnap éjszaka a cicával együtt. Pontosan tudtam, hogy nem kell téged félteni, mégis aggódtam. „Mi van, ha egy betörő az? Mi van, ha valaki bántani akarja Yumét?” – Ezek a kérdések keringtek a fejemben. Nem akartam, hogy bármi bajod essen, ezért hát nagyon megkönnyebbültem, amikor kiderült, hogy csak egy macska az.

 - De mégis miért? Mit lehet bennem szeretni? – Olyan kételyek és érzések kavarogtak bennem, mint még soha. Castielt sem láttam még soha ilyen komolynak.

 - Mindent és semmit. Tudod, ez egy olyan dolog, aminek az ember nem tud gátat szabni.

 - Tudom… Sajnos tudom.

P.v.M? ~ 10. fejezet ~

- De anyámék nem tudják meg, nem igaz? Mert te nem mondod el nekik - nézett vakmerően az ezüsthajú szemébe Castiel.
- Ezek után ne legyél benne olyan biztos - morogta Lysander, mire én tapsolni kezdtem.

- Szép kis színjáték, igazán - mondtam mosolyogva. Sejtettem, hogy Lysander nem fogja leszidni, túlságosan is jó barátja ahhoz. Azért hívtam ide a felemás szeműt, hogy valamennyire kordában tartsa, vagy legalábbis megmondja neki, hogy ma még maradjon ágyban. De ahogy elnézem a két lesápadt arcot, ez nem fog megtörténni. Mert Lysander túlságosan is Castiel pártján áll ahhoz, hogy nekem segítsen. - Azt hittétek, hogy nem veszem észre? Tudjátok, két dolog áll az mögött, hogy tudtam, hogy csak játszotok. Az egyik az az, hogy csak akkor kezdtél el ordibálni, Lys, amikor beléptem. A másik pedig az, hogy túl sokáig voltam az ármánykodások középpontjában ahhoz, hogy ne vegyem észre a kis színházosditokat. Meg persze sejtettem, hogy úgy sem fogod leszidni a legjobb haverodat, a szüleivel pedig hiába fenyegetőzöl, mert tulajdonképpen Castiel nem érdekli az őseit. És igaz ez fordítva is.

- Akkor mégis miért hívtál ide? - kérdezte értetlenkedve Lysander. - Miért hoztál ide, amikor pontosan tudtad, hogy nem fogom Castet leszidni?
- Mert abban reménykedtem, hogy te, mint a legjobb barátja, jobb belátásra tudod téríteni azt illetően, hogy maradjon az ágyban. Hogy is mondtad? "Majd én helyreteszem azt a hülyét"? Nos, én eddig ezt nem így látom - feleltem elnézően mosolyogva. - De ne aggódj, nem haragszom ez miatt az apróság miatt. Viszont Castiel, te most elmész lefeküdni. Nem érdekel, hogy még csak négy óra van, mert holnap suli, és szükséged lesz az erődre - küldtem el a nappaliból a hálószobába a gyenge fiút. A vörös rögtön felállt, és elvonult. Lys utána akart menni, de megállítottam.

Nem voltam benne biztos, hogy megtartja a titkomat. Akkor nem törődtem vele, amikor elmondtam neki, de mostmár aggódtam. Bár nem olyan embernek tűnik, aki pletykál, azért mégis be kellett biztosítanom magam.
- Beszélnünk kell, Lysander - néztem komolyan a felemás szemekbe, mire csak némán bólintott egyet. Megvártam, míg Castiel elmegy, majd beszélni kezdtem.

- Arról lenne szó, amit ma tudtál meg rólam, és a családomról. Remélem tudod hogy ez egy olyan dolog, amit nem mondhatnk el másoknak, hacsak nem akarunk börtönbe kerülni. Éppen ezért kérlek, hogy ne mond el senkinek, jó? - néztem rá kérlelően, mire rámdörrent.
- Minek nézek én ki, pletykafészeknek? - kérdezte dühösen. - Természetesen nem mondom el senkinek. De cserébe én is elmondok neked egy titkot. Ezzel tudnál fenyetni, ha esetleg arra vetemednék, hogy elmondanám valakinek. Tudod, nem csak Alexy az egyetlen meleg a suliban - sóhajtott fel. - Már évek óta szerelmes vagyok Castielbe.

Na, ekkor lesokkoltam. Lysander is? És akkor most... Egyáltalán miért mondta el? Addig értem, hogy biztosíték képpen, de azt nem kellett volna elmondania, hogy Castielbe szerelmes.
Csak bámultam magam elé, miközben gondolkodtam. Közben Lysander elment és beesteledett. Egyszer csak arra kaptam fel a fejem, hogy csörömpölést hallok a konyhából. Castiel már alszik, Ren és Kazu pedig már biztos elmentek, valamint Lys is hazament. Akkor meg ki lehet? Betörő? Ha igen, akkor nagyon rossz helyet választott a betörésre.

Mivel velem bármi megtörténhetett (lásd: megpróbálnak elrabolni, ne adj isten, megölni), így minden szobában volt elrejtve pár fegyver. A nappaliban található kisszekrényhez mentem, és kivettem a fegyvert a fiókból. Lassan, óvatosan kisétáltam a konyhába, miközben végig készenlétben tartottam a fegyvert. Belenéztem a velem szemben lévő tükörbe, és ekkor megláttam magam mögött Castielt.
Ez meg mit keres itt? - futott át az agyamon, de nem szólaltam meg. Szúrósan ránéztem a vörös hajú fiúra, majd berontottam a konyhába.
Egyetlen kérsdés villant az eszembe: Mégis mit keres a lakásomon egy macska?

Mert hogy egy macska okozta a felfordulást, az biztos. A teljesen hófehér kiscica ott ült a konyha közepén és felemás színű szemével kíváncsian rám nézett. Leeresztettem a pisztolyt és odasétáltam a macskához. Alig lehetett két hónapos, legalábbis a méretéből ítélve.

- Gyere be nyugodtan, Castiel. Csak egy macska - mondtam nevetve, miközben ölbe kaptam a pici állatot. Castiel is bejött a konyhába, és fintorogva megszemlélte a cicát.
- Miért nem kutya? - kérdezte, miközben tüsszentett egyet.
- Azért mert macska. Csak nem allergiás vagy rá? - kérdeztem ránevetve, mire csak biccentett.

Az esténk így telt. A cicával játszottunk, nevetgéltünk, és bár Castiel egyfolytában tüsszögött, örült neki, hogy most az egyszer nem parancsoltam vissza az ágyba.

P.v.M? ~ 9. fejezet ~

Mindig is ilyen voltam. A hirtelen hangulatváltozásaim az őrületbe kergettek mindenkit.

- A fodrászod majd megoldja - nevettem.

Ekkor sétált ki Castiel a szobából. Mondjuk a sétálást inkább nevezném botladozásnak, de a saját lábán jött ki, és ez a lényeg.

- Mi történt? - kérdezte gyengén, miközben odarohantam hozzá segíteni.

- Idióta - morogtam, miközben eltámogattam a székig. - Nem megmondtam, hogy maradj az ágyban? - kérdeztem dühösen.

- Szomjas vagyok, na - mondta rekedten, mire én felsóhajtottam és a kezébe nyomtam egy pohár vizet.

- Ezt megiszod, utána visszakísérlek a szobádba, te pedig az ágyban fogsz feküdni addig, amíg azt nem mondom, hogy felkelhetsz! Érthető voltam? - kérdeztem hangosan, szinte már kiabálva. De ez még semmi nem volt ahhoz képest, milyen dühös voltam, amikor visszaszólt.

- Ugyan már, Yume. Te is tudod, hogy úgysem fogom megcsinálni, tekintve, hogy nem tudok nyugton maradni. Valamint nem vagy az anyám, hogy parancsolgass - mondta ridegen, mire pofon vágtam. Nem tudom, honnan volt a bátorságom ezt megtenni, de megtettem. Ren és Kazu egyszerre kapták a kezüket a szájuk elé a kezüket, én pedig dühösen meredtem a lesokkolt Castielre.

- Lehet, hogy nem vagyok az anyád, de a barátod igen. És aggódom érted. Ha ezt nem veszed észre, csak sajnálni tudlak - mondtam, majd Kazuhoz fordultam. - Rád bízom, hogy legkésőbb fél óra múlva ágyban legyen. Nem kelhet fel, max ha a mosdóba kell kimennie - utasítottam halkan, majd felkaptam a bőrdzsekimet. - Én elmegyek Lysanderért. Talán rá hallgat. Nincs partizás a lakásomban - mutattam még fenyegetően Renre, majd felkaptam a kulcsomat és kimentem a motoromhoz. Felszálltam és beindítottam, majd már száguldottam is a kihalt utakon. Hagytam, hogy a süvítő szél elfújja az ingerültségemet és a dühömet.

Viszonylag hamar odaértem Lysanderhez. Leparkoltam a házuk előtt, és immár tiszta fejjel bekopogtam az ajtót. Egy tizenhat év körüli lány nyitott ajtót, akinek ugyanolyan szemei és hajszíne volt, mint Lysandernek.

- Szia. A nevem Yume. Lysander itthon van? - kérdeztem elővéve az angyali mosolyom.

- Szia. Én Lisa vagyok, és igen, fent van a szobájában. A barátnője vagy? - kérdezte furcsán nézve rám, mire én elnevettem magam.

- Nem, Castiel egy barátja. Cast egy kicsit bajba került, és azért jöttem, mert én nem bírok a makacs fejével - nevettem, mire ő elvörösödött, de aztán ő is velem nevetett.

- Mi ez a zaj? - hallottuk a léppcső felől Lysander morcos hangját. - Valaki írni szeretne.

- Szia, Lys! Beszélnünk kéne - mondtam komolyságot erőletetve az arcomra, mire felsóhajtott és lesétált a lépcsőn.

- Miről lenne szó? - kérdezte kelletlenül.

- Castielről. Ott van nálam, és a bátyáim ápolják. Vagyis inkább randalíroznak a lakásomban - feleltem komolyan, de a végére felvillant egy kis mosoly az arcomon.

- Mi történt vele? - kérdezte most már egy fokkal nagyobb érdeklődéssel.

Ettől a kérdéstől tartottam. Mégis hogy magyarázzam el neki? "Emlékszel az új diákra? Na, ő volt. Lelőtte. De ne aggódj, már jól van annyira, hogy lehordjon a sárga földig!" Nevetségesen hangzik. Aztán végülis úgy döntöttem, hogy elmondok neki mindent. Azt, hogy ki vagyok, hogy miért jöttem ide, és hogy miattam lőtték meg Castielt.

- Előre szólok, hogy hosszú mese lesz - sóhajtottam, mire csak biccentett egyet, hogy figyel. - Nos, nem tudom mennyire vagy tisztában azzal, hogy én egy nem épp tisztességes családból származom. A szüleim vezetik Japánban a fegyvercsempészetet, de ezen kívül mindenhol vannak üzletfeleik, valamint nagyon jóban vannak a maffiával. Nos, Tony, az úgy diák is egy ezek közül az emberek közül, és hát... Mi régen egy pár voltunk, de tett valami olyasmit, ami miatt megharagudtam rá. És most Castielt meglőtte, mert féltékeny. Nagyjából ennyi. Ja, és nem bírom ágyban tartani, és kellene a te segítséged - néztem rá kiskutyaszemekkel, de Lysander csak lefagyva ült a fotelben.

Hagytam, hogy átgondoljon mindent. Tudtam, hogy milyen nehéz feldolgozni az ilyen információkat.

- Menjünk. Helyre teszem azt a hülyét - morogta, majd felállt, és elindult az ajtó felé. - Lisa, elmentem! - kiáltott még vissza, majd kilépett a szeles utcára.

Megállt, majd kíváncsiskodva nézett rám, hogy mégis mivel tervezünk menni, mire én rámutattam a szépségemre.

- Ó. Szép motor - dícsérte meg a járgányom, de én csak a kezébe nyomtam a tartalék sisakot és felültem. Ő mögém telepedett és már száguldottunk is az utakon.

Nem tartott sokáig, míg odaértünk. Leszálltunk a motorról, eltettem a bukósisakokat az ülés alatti tartóba, majd bementünk a házba. Ahogy sejtettem, óriási felfordulás várt, a fiúk pedig a kanapén terpeszkedtek.

- A tiéd Castiel, enyém pedig a két másik jómadár - morogtam Lysander fülébe halkan. Vöröskéék nem figyeltek ránk, elmerültek a videójátékban. - Fiúk, megjöttünk! - kiáltottam el magam, mire egyszerre összerezzentek, és ugyanabban a pillanatban fordították felém a fejüket. - Kazuto, Ren, a konyhába. Most! - üvöltöttem el magam, majd mikor a testvéreim lehajtott fejjel kisétáltak, magára hagytam Castielt és Lysandert.

- Na ide figyeljetek... - kezdtem fenyegető hangon. - Nem megmondtam, hogy Castielnek ágyban a helye, és azt is, hogy nincs partizás, nem? Ez pedig tudtommal abból áll, hogy a nappali nincs tele popcornnal, nincs felforgatva a konyha, és... mi ez az izé a konyhapulton? - kérdeztem, rámutatva egy zöldessárga foltra.

- Avokádó krém - felelte Ren lehajtott fejjel, mire iszonyatosan dühös lettem.

- Nos, ez esetben ti takarítjátok a lakásomat, hetente egyszer, egy teljes éven át - mondtam fenyegető mosollyal, szemem szikrázott a dühtől.

- De Yume! Ezt nem teheted velünk - nyögte Kazu hitetlenkeve, mire csak megvontam a vállam.

- A seprűt, lapátot, felmosót és vödröt a fürdőszobában találjátok. Jó szórakozást! - intettem, majd visszamentem a nappaliba, ahol Lysander üvöltözött Castiellel.

- Mégis mit képzeltél? Olyan hülye tudsz néha lenni, Castiel! Yume ellátott, te pedig hálából felforgatod a házát? Ugye tudod, hogy ha ezt anyádék megtudják, akkor óriási bajban leszel? - kérdezte dühösen ordibálva Lys.

P.v.M? ~ 8. fejezet ~

- Anya? - kérdeztem elvékonyodó, megszeppent hangon.

Mit keres ez itt? Mikor jött? Honnan tudta, hogy hol lakom? - Ezek a gondolatok futottak át az agyamon, majd Renre néztem, aki lehajtott fejjel ült az asztalnál, és nem mert a szemembe nézni. Odasétáltam hozzá, lassan, fenyegetően. Megálltam előtte, és már emeltem a kezem a pofonra, de Kazu nem hagyta.

- Nem az ő hibája - közölte halkan. Anyánk csak kíváncsian figyelte a kis közjátékunkat. Kirántottam a karom Kazu kezéből, és a np felé fordultam.

- Mit akarsz? - kérdeztem fagyosan.

- Hát illik így üdvözölni az édesanyádat? - kérdezte negédesen elmosolyodva, mire megismételtem a kérdésem:

- Mit akarsz?

Felsóhajtott, és hátratűrte a tomlokába hulló fekete haját.

- Tú jól ismersz, Yume. Azt akarom, hogy gyertek haza. Apátok meghalt, én pedig rátok akarom hagyni az üzletet - közölte bánatosan végignéve rajtunk.

- Nem - vágtam rá rögtön, határozottan. Nem rázott meg túlzottan apám halálhíre. Sosem szerettem, és ő sem szeretett engem. Egy házban éltünk egy darabig, de nem több. - Szeretnél még valamit, vagy mehetek ápolni a sérültünket? - kérdeztem, a hálószoba felé biccentve. Mikor nem szólalt meg, hátat fordítottam, és besétáltam Castielhez, akit legnagyobb meglepetésemre ébren találtam.

- Jó reggelt. Hogy érzed magad? - mosolyogtam rá a fiúra.

- Fáj a vállam. Mi történt, Yume? - kérdezte értetlenül. Nem emlékszik? Ez hogy lehet? Ő vetette magát a golyó elé, nem? Hacsak...

- Tony meglőtt - feleltem, miközben visszanyomtam az ágyra a fiút. - Maradj nyugton. Aludj még egy kicsit, rendben? Legalább addig, amíg kiteszem a hívatlan vendégünket - mosolyogtam rá, majd kicseréltem a borogatást a homlokán.

- Ki van itt? - kérdezte gyengén a vörös ördög. Soha nem láttam még így ezt a fiút. Olyan... ártatlan és segítségre szoruló volt. És annyira aranyos.

- Az anyám - morogtam kelletlenül. - De aludj, Castiel. Ha minden rendben lesz, akkor holnap már mehetsz is suliba. De ahhoz ki kell magad pihenned. Nemsokára visszajövök - mosolyogtam még rá a már félálomban levő fiúra, majd kiléptem a szoba ajtaján, és a konyhában ülő társasághoz siettem.

- Nem érdekel, hogy apám meghalt. Ahogy nem érdekel az üzlet sem. És pont ezért nem akarok visszamenni Japánba. Mert nem érdekel - közöltem anyámmal lazán, mire egy pofon csattant az arcomon.

- Az anyád vagyok, nem beszélhetsz velem így! - kiabált rám, de én rezzenéstelen arccal álltam a tekintetét.

- Te nem az anyám vagy. Te csak egy nő vagy, akivel tizennyolc éves koromig egy házban éltem. És ha most megkérhetlek, menj el. Van itt valaki, akit ápolnom kell - közöltem vele ridegen.

Fújtatva robogott ki a lakásomból, én pedig közönyösen néztem utána.

- Nem volt ez egy kicsit durva, hugi? - kérdezte szemrehányóan Kazuto. - Azért mégis csak az anyánk.

- Nekem ugyan nem. Lehet, hogy te aként tekintesz rá, de én nem - feleltem vállat vonva. - Lehet, hogy te nem emlékszel rá, de engem ez a nő egy hidegvérű gyilkosnak akart kiképezni. Ti megkaptátok a szeretetet tőle, én nem. Ugyanez van apánkkal is. Tudod, hogy miért kaptam a Yume nevet? Mert abban reménykedtek, hogy velem sikerül azt megtenniük, amit veletek nem: felvirágoztatni a fegyverkereskedelmet Japánban. És hogy miért pont én? Azért, mert szerintük már kiskoromban karizmatikus személyiség voltam - meséltem némi éllel a hangomban. Kikerekedett szemekkel néztek rám.

- Mond csak... te hova képzeltél ilyeneket? - kérdezte Ren elnevetve magát. - Melyik pizsidben álmodtad?

- Ren... Szerintem ne játsz a szerencséddel - intette csendre Rent Kazu. - Szóval... hidegvérű gyilkos? - nézett rám felhúzott szemöldökkel, mire én felkaptam a konyhakést, és eldobtam. Ren arca mellett süvített el, majd beleállt a falba.

- Szóval, Ren... Melyik pizsimben is álmodtam? Csak mert te biztos jobban tudod - mosolyodtam el angyalian, aztán észbe kaptam.

Úristen! Ez nem én vagyok! Ezt hozná ki belőlem az anyám? Úgy viselkedek, mintha sikerült volna elérnie a célját, én pedig hidegvérrel megölnék bárkit.

- Ne haragudj, Ren... Nem akartam. Jól vagy? - kérdeztem aggódóan, mire a hajához kapott.

- Tönkretetted a hajam! Vágtál belőle! Mit fog szólni a fodrászom? - kérdezte sápítozva, mire én megkönnyebbülve elnevettem magam.

Mindig is ilyen voltam. A hirtelen hangulatváltozásaim gyakran az őrületbe kergettek mindenkit.

P.v.M? ~ 7. fejezet ~

- Igazából kinek is van szüksége a másik segítségére? Neked vagy nekem? - kérdeztem, rávillantva ezer wattos mosolyomat.
- Nos... Mondjuk úgy, hogy mindkettőnknek szüksége van a másik segítségére. Neked azért, hogy megvédd a bátyáid, nekem meg azért, hogy segíts az üzletben - mondta komolyan, miközben hátradőlt a székében.
- Tudod, hogy segíthessek az üzletedben, tudnom kell információkat. Például azt, hogy mit szállítok. Mert tudod, ha törékeny dolgokat, akkor azt hiszem, óvatosan kéne vele bánni... Például, ha antik műtárgyakat kell átcsmpészni a határon - mondtam, miközben fenyegetően rámosolyogtam.
Nyeregben éreztem magam. Tudtam, hogy el kell fogadnia a feltételeimet, mert neki nagyobb szüksége van rám, mint nekem rá, tekintve, hogy emberhiányban szenved, hála a nemrég kitört maffiaháborúnak, amit - nagy veszteségek árán ugyan, de - megnyert.

Ezután gyorsan megittam a kávémat, majd felálltam.
- Hagylak gondolkodni. Ha hajlandó vagy mondani valamit, akkor hívj. Viszont most mennem kell, mert holnap suli van, és még a leckém sincsen kész. Szia - köszöntem el, majd felpattantam a motoromra, felhúztam a sisakot és már száguldottam is.
Mint mindig, Renéket most is a lakásomban találtam.

- Hugi, van egy kis gondunk... Castielt meglőtték... - rohant oda hozzám Kazu gondterhelt ábrázattal.

Mi... Mi van? Meglőtték? Ki? Egyáltalán miért?
- Hol van? Bevittétek a kórházba, ugye? - kérdeztem aggódóan, de a bátyáim arckifejezéséből megtudhattam, hogy eszükben sem volt mentőt hívni. - Ti normálisak vagytok? - kérdeztem idegesen. - Melyik szobába vittétek? Vendég vagy háló? - kérdeztem nyugalmat erőltetve a hangomra, de belül fortyogtam a dühtől.
- Háló - felelte Ren lehajtott fejjel, én pedig berohantam a szobába. Castiel ott feküdt az ágyamon, és láthatóan igen nagy lázzal küszködött. Sebláz... Igen gyakori jelenség, ha az embert meglövik.

- Ren, hozz forró és hideg vizet, külön tálban. Kazu csipeszt és törülközőt. A fürőszobában találod. Igyekezzetek! - kiáltottam rájuk. Én addig megvizsgáltam a sebet, majd elrohantam a konyhában található elsősegélycsomagért. Visszamentem a szobába, és egy ollóval levágtam a pólóját. Szerencséje van,hiszen csak a vállát lőtték meg. De még ez a sérülés is iszonyatos lázzal és fájdalommal jár.

Kazu hamar meghozta a csipeszt és a törülközőket, majd Ren is először a forró, majd a hideg vizet. Megfogtam egy törülközőt, beletettem a hideg vízbe, majd kicsavartam és rátettem a vörös hajú fiú homlokára. Aztán lefertőtlenítettem a csipeszt és kivettem a golyót a sebből. Ezután lefertőtlenítettem, majd összevarrtam a sebet.
Nem volt egyszerű művelet a fiú ellátása. Miután végeztem, a vállát bekötöttem gézzel, lecseréltem a borogatást, majd halkan kimentem a szobából, ki a konyhában ülő fiúkhoz.

- Ki lőtte meg? - kérdeztem ridegen, miközben bennem fortyogott a düh. Megölöm, akárki is volt az!
- Tony. Engem akart lelőni, de Castiel megvédett - mondta Ren halkan.
- Megkeresem Tonyt. Majd jövök. Castielnek tízpercenként cserélgessétek a borogatását. Ha minden igaz, még estére lemegy a láza és holnap már mehet suliba. Ha felébred mielőtt hazaérnék, ne engedjétek elmenni! - kiáltottam még az előszobából, majd az ajtót becsapva kimentem a motoromhoz. Felpattantam rá, és elkezdtem körözni a városban. Mivel nem tudtam, hol lakik, hozzájuk nem mehettem, de még így is fél órán belül megláttam az utcán. Megálltam mellette a motorral, majd leszálltam és levettem a sisakot.

- Tony... - kezdtem fenyegető hangon. - Mégis mit képzeltél? - kiáltottam rá, mire megszeppenten elhátrált.
- Mit csináltam? - kérdezte riadt ábrázattal, miközben szemeivel a helyzetből való kiutat kereste.
- Óh, tudod te azt pontosan jól. Meglőtted Castielt. Ez az, amiért már nem tudok megbocsátani - mondtam szelíden. mosolyogva, azonban hangomban észrevehető volt a fenyegető él. - Emlékszel, mi történt két éve, nem igaz? Hogy mi volt az, ami miatt véglegesen megutáltalak?






"Az eső szakadt, senki nem volt az utcákon Japánban. Én sétáltam egyedül, sírva, és azon gondolkodva, hogy Anthony Morgan egy áruló. Lehajtott fejjel mentem, mígnem beleütköztem valakibe.
- Gomenasai* - mondtam halkan, majd kikerültem a fiút, úgy sétáltam tovább.
- Várj! - kiáltotta az, akinek nekiütköztem, majd megfogta a csuklómat. Ekkor már felnéztem, és egy szőke hajú fiút láttam magam előtt.
- Mi a baj? Történt valami? - kérdezte könnytől és esőtől nedves arcomra nézve, én pedig elmosolyodva néztem az azúrkék szemekbe. - Jaj, ne haragudj, be sem mutatkoztam. A nevem Shiki. Örvendek, szép hölgy - mondta, majd lehajolt és kezet csókolt, mire én önkéntelenül felnevettem.
- Én Yume vagyok. Úgyszintén örvendek - mondtam, majd viccből pukkedliztem egyet. Aztán eszembe jutott Tony, és hogy vele is ezt játszottuk, én pedig újra elkomorodtam.
Ekkor egy lövés hangját hallottuk, Az előttem álló fiú a földre rogyott. Felsikítottam, majd megláttam Anthonyt, kezében a pisztollyal, elszánt arccal.
- Nem hagyom, hogy más férfi a közeledbe menjen. Ezt jegyezd meg, Yume - mondta még, majd hátat fordított és elment, én pedig zokogva a fiú testére borultam. "






- Emlékszel, ugye? Tudod, most szerencséd van, mivel Castiel nem halt meg - mondtam a velem szemben lévő fiúnak. - Csak nem megint az volt a bajod, mint régen? Hogy nem engedsz több férfit a közelembe? Csak egy a probléma: Erről nem te dőntesz, Tony. Az életemről én döntök, nem te - mondtam ridegen, mire Anthony megszeppent.
- De én Rent akartam... - próbált mentegetőzni, de én fagyos pillantást vetettem rá.
- Na, ezt nem kellett volna mondanod. Szállj le a családomról. Ma délután nem történt semmi. A bátyáim nem bántottak, én pedig még látásból sem ismerlek. Érthető voltam? - kérdeztem, mire bólintott egyet, én pedig visszamentem a motoromhoz.
Fevettem a bukósisakot, majd felültem a motorra és már száguldottam is haza. Otthon nem várt meglepetés várt. Ahogy beléptem a konyhába, a testvéreimen kívül valaki még ott ült.
- Anya? - kérdeztem elvékonyodó, megszeppent hangon.

P.v.M? ~ 6. fejezet ~

Nem tudtam kiverni a fejemből a gondolatot, hogy Rennek van igaza. De aztán rájöttem, hogy miért nem érdekelne, ha így lenne: azért, mert a családomat biztonságban akarom tudni. Bármiáron.

Előkaptam a telefonom és kikerestem a névjegyzékben Fujiko nevét, majd tárcsáztam.

- Halló? - kérdezte egy lágy hang a telefon túlfelén.

- Fujiko néni? Én vagyok az, Yume - mondtam tétován a telefonba.

- Ó, szia Yume! Rég hallottam felőled. Hogy vagy? És a bátyáid? - kérdezte érdeklődően.

- Köszi, jól vagyunk, mindnyájan. Egyenlőre. Azért hívtalak, mert a segítségedet szeretném kérni - mondtam felsóhajtva.

- Mi történt? - kérdezte kíváncsian,mire készségesen feleltem.

- A bátyáim elkövettek egy orbitális baromságot, aminek következtében hamar holtan végezhetjük. És egészen véletlenül tudom, hogy te éppen itt vagy Franciaországban, szóval... Arra gondoltam, hogy segíthetnél - mondtam kérlelő hangon.

- Nem tudom, Yume. Nem akarlak belekeverni ezekbe a sötét dolgokba... - felelte habozva.

- Mintha apáék révén nem lennék így is nyakig benne. Kérlek, Fujiko néni! Nem tudom, ki máshoz fordulhatnék... - kérleltem kétségbeesetten, ami persze csak álca volt. De hatott. A telefonba sóhajtva válaszolt:

- Ugye tudod, hogy minden szívességnek ára van, Yume? Ahogy ennek is - mondta komolyan.

- Tudom. Pontosan tudom, milyen ára van egy ilyen szívességnek. Meddig kell majd a főnöködnek dolgoznom? - tértem rá a lényegre, azonban a válasza meglepő volt.

- Nincs főnököm. Én vagyok a főnök. Azt pedig, hogy meddig kell dolgoznod, a munka minőségétől függ - felelte. Hallottam a hangján, hogy mosolyog. - Ne aggódj, meg fogjuk védeni a bátyáidat. Találkozhatnánk most? Máris lenne egy munkám számodra - mondta. Mintha tudta volna, hogy hozzá fogok fordulni. Mintha tudta volna, mit tettek Renék.

Ez olyan bizarr volt... Miután elmondta mikor és hol találkozzunk, letettem a telefont. Gyorsan felkaptam a bőrdzsekimet és indultam is. Általában nem tartottam fontosnak elővenni a motoromat, azonban most annak tűnt. Felpattantam tűzvörös színű motoromra, és már száguldottam is a megbeszélt helyre. Mikor odaértem, rögtön megláttam a platinaszőke hajzuhatagot a rózsaszín csíkokkal.

Igen, az én családomnak ilyen bizarr mániája van hajak terén, ugyanis szerintük az úgy nem szép, ha valakinek egyszínű a haja.

De nem is ez a lényeg. Fujiko ott ült egy széken a kávézóban, mellette az asztalon egy doboz feküdt.

Leültem vele szemben, majd rendeltem a pincérnőtől egy kávét.

- Szóval Yume... Először is boldog születésnapot. Ami a dobozban van, az a tiéd. Ami pedig a munkát illeti... Ki kéne szállítanod valakinek valamit. Az lényegtelen, hogy mit, legalábbis a te számodra - mondta önelégülten mosolyogva.

- Na nem, ilyet nem játszunk, Fujiko. Vagy mindent tudok, vagy nem teszek semmit - mondtam mosolyogva a szemébe nézve, mire vágott egy fintort.

- Tudtommal neked kell segítség, Yume. És amennyiben kíváncsiskodsz, nem garantálhatom a bátyáid, vagy éppen a te biztonságodat. Érthető voltam? - kérdezte fenyegetően előre hajolva, de én csak merően a szemébe néztem.

- Igazából kinek is van szüksége a másik segítségére?

P.v.M? ~ 5. fejezet

Nem is tudom, mit hittem. Talán azt, hogy miután én is Tony ellen fordulok, a bátyáim nem fogják őt megverni? Ha ebben reménykedtem - már ha reménykedtem egyártalán - , akkor nagyon naiv lehettem. Naiv és idióta. Amint kimondtam a "voltam" szót, Ren rögtön nekiugrott Tonynak, majd Kazu is beszállt. Csak akkor tudtam őket szétszedni, amikor Castiel is odaért.

- Mégis mi a francot csináltok ti? - üvöltött rájuk, és míg én Ren derekát kaptam el, ő Kazuét, és elvonszoltuk őket Tony közeléből, akinek vérzett az orra és felrepedt a szája. - Normálisak vagytok? Ugye tudjátok, hogy ezért akár ki is csaphatnak titeket? - üvltötte dühösen, és láttam a szemében a csalódottságot. Csalódott a bátyáimban, amiért képesek voltak ilyet tenni valakivel.

- Eressz el, Yume! - mondta Ren dühösen, miközben tombolt a karjaimban. Nem engedtem el, nem volt beszámítható állapotban. Gondolom Castiel is így érezhette, mert ő sem engedte el Kazut.

Összenéztünk, majd felsóhajtottunk... Akárcsak a filmekben.

- Most nyugodjatok le, fiúk. Tony, te menj haza, úgyis vége óráknak. Vagy neked még lenne? - kérdeztem nyugodtan ránézve, mire ő megrázta a fejét és elrohant. Ja, a nagy maffiaszülők gyereke... Szánalom...

- Most elengedünk titeket, aztán pedig nyugodtan megbeszéljük. Rendben? - kérdeztem fenyegető hangsúllyal, mire csak lassan bólintottak egyet, mi pedig elengedtük őket Castiellel. - Na szóval... Miért is akartátok megverni? - kérdeztem nyugodtságot színlelve, azonban belül tomboltam. - Mi rosszat tett ő ellenetek? Bántott titeket? Netán szándékában állt bántani? Tudtommal nem. Szóval miért is csináltátok?

Számonkérő hangom hallatán szégyenkezve lehajtották a fejüket, akár a kisgyerekek. Castiel csak állt mellettem karba tett kézzel, és a bátyáimat figyelte szigorúan.

- Remélem tudjátok, hogy ha mázlink van, akkor ezt itt a suliban le tudjuk rendezni, és nem hívja ránk a maffiát. Ha nincs szerencsénk, akkor pár golyó ütütte lyukkal leszünk gazdagabbak. Gondolkodhattatok volna előre ahelyett, hogy rögtön nekiugrotok a srácnak! Szégyelljétek magatokat! Most hívhatom fel anyáékat, hogy küldjenek néhány pisztolyt, vagy rendezzék le ők azt, amit a drága fiacskáik okoztak, különben itt döglünk meg - morogtam félhangosan.

- Sajnáljuk - mondták egyszerre.

- A sajnálatotokkal nem megyünk sokra. Inkább hívjátok fel a szüleiteket, és gondolkozzatok el azon, hogy a meggondolatlan cselekedetetekkel milyen bajt hoztatok a saját és a húgotok fejére - mordult rájuk Castiel szigorúan. Egy kicsit olyan érzésem volt, mintha úgy viselkedne, mintha az apjuk lenne. Egy felelősségteljes, törődő apa. Furcsa volt így gondolni Castielre. Kicsit bezavart a rocker, macsó külseje, és a gyönyörű arca. De várjunk csak! Miket gondolok én? Macsó? Gyönyörű? Ő egy gyerekkori barátom!

Nem tudtam, hogy mi ütött belém, hogy hirtelen vonzónak találtam Castielt, azonban egyvalamit tudtam: Nem szabad engednem a csábításnak. Olyan érzés volt, mint amikor egy kisgyerek vágyik valamire, amit nem kaphat meg. Én pedig nem kaphattam meg Castielt.

- Most pedig vegyétek elő a telefont, és kérjétek meg a szüleiteket, hogy rendezzék le helyettetek. Nem hiszem, hogy nagy balhét akartok. Vagy egy maffiaháborút a két család között. - Castiel hangjára ocsúdtam fel az elmélkedésemből.

- Az nem tenne jót, ha egy maffiaháború alakulna ki a ti hibátokból, ugye? Tudjátok, hogy ebben a világban, ha akárcsak szóval is, de megsértesz valakit, akkor azt golyóval intézzük el. Ez mindig így volt, és mindig így is lesz. Most pedig nagyon gyorsan vegyétek elő azt a telefont, különben nem állok jót magamért! - mondtam határozott hanghordozással, mire Kazu előkapta a mobilját, és felhívta anyát.

- Szia, anya! Lenne itt egy kis gond... - mondta, mire gondolom anya válaszolt a telefonba, mert folytatta. - Az, hogy picikét magunkra haragítottuk Morganéket Rennel - mondta, mire anyánk beleüvöltött a telefonba, de úgy, hogy azt még mi is hallottuk Castiellel.

- Hogy mit csináltatok ti Rennel?! -kiabálta, de aztán gondolom normál hangerőn folytatta, mert nem hallottam semmit. Aztán csak arra lettem figyelmes, hogy Kazu elvette a fülétől a telefont.

- Azt mondta, hogy oldjuk meg egyedül. Ja meg azt, hogy told haza a képed hugi, mert különben ők jönnek ide - mondta sajnálkozóan mosolyogva legidősebb bátyám.

- Szuper... Még ez is. Jelenleg kisebb gondom is nagyobb annál, minthogy rokonlátogatóba menjek. És most mégis mi a jó büdös francot csináljunk? Oké, nekem van otthon néhány puskám meg kilencmilisem, de ha azok ránk uszítanak egy hadsereget, nem lesz elég lőszerünk, és ott döglünk meg - morogtam, aztám mint egy villámcsapásként, felvillant az isteni szikra. - Van egy ötletem! Bár rizikós, és nem biztos, hogy beválik, de...

- Nyögd már ki, Yume! - kiáltott rám Ren idegesen, mire védekezően karba tettem a kezem.

- Emlékeztek anyu testvérére, Fujiko nénire? - kérdeztem, mire mindhárman bólintottak. - Anno kihallgattam anyáék beszélgetését, és azt mondták hogy Fujiko nénikénk is tagja a francia maffiának. És azt, hogy elég magas rangú tagja lett, valamilyen kapcsolatok révén - mondtam, a hangom pedig olyan volt, mint egy izgatott kisgyereké.

- Yume, ugye te sem gondolod komolyan, hogy szövetséget akarsz kötni a maffiával? Mintha nem lennénk már így is eléggé benne az ilyen ügyekben... Te komolyan még mélyebbre akarsz süllyedni? - kérdezte Ren felháborodottan, aggódó hangon.

- Csak segítséget kérnék... - kezdtem volna bele a magyarázkodásba, de Kazu félbeszakított.

- Ezek semmit sem tesznek ingyen - mondta ridegen, de láttam rajta, hogy őt is felzaklatta az ötletem. - Ezekszerint nem ismered még ezt a világot eléggé Yume... Itt testvérek fordulhatnak egymás ellen, ha az érdekük úgy kívánja. És egyvalamit mindenképpen jegyezz meg: Itt semmit sem kapsz ingyen. Akár a rokonod az, akitől segítséget kérsz, akár egy idegen, mindenért fizetned kell.

- Van jobb ötletetek, basszus? - csattantam fel dühösen.

- Jelenleg nincs... De azt észrevetted, hogy még semmi sem biztos? Talán Tony nem szól a szüleinek. Talán nem veszik észre a srácon azt, hogy megverték... - reménykedett Ren, de én gyorsan letörtem a lelkesedését.

- Ja, biztos vakok. Én meg Napóleon felesége vagyok. Ne légy nevetséges, Ren! Te is tudod, hogy annak az esélye, hogy nem támadnak ránk, majdnem nulla - magyaráztam meg neki logikusan, mire tiltakozóan megrázta a fejét.

- Semmit sem tudunk biztosra - felelte makacsan, mire megvontam a vállam.

- Te tudod. De én nem fogom megvárni azt, amíg megpróbálnak szitává lőni - mondtam még, majd elviharzottam, ki az iskolából, egyenesen a lakásomba. Azonban nem tudtam nem gondolkozni azon, amit Ren mondott.

"Semmit sen tudunk biztosra"

Lehet, hogy semmit sem tudunk, de nem szándékozom az életemet kockáztatni az ilyen vak remények miatt. De ott motoszkált bennem az érzés:

Mi van akkor, ha mégis Rennek van igaza?

P.v.M? ~ 4. fejezet ~

- Mit keresel itt, Tony? - kérdeztem dühtől és félelemtől szikrázó szemekkel.

Hirtelen felbukkanásomra elképedt. Tulajdonképpen nem is volt olyan hirtelen, hiszen végig ott ültem a padban, csak gondolom nem vett észre.

- Yume? - nézett rám meglepődve.

- Nem, bazdmeg, a Jézuska! Persze, hogy én vagyok! - morogtam félhangosan, mire a tanár kiakadt.

- Mégis hogy képzeli, hogy így beszél, Mademoiselle Riko!Szégyellje magát! - kiáltotta felháborodottan, de én csak szemtelenül leintettem.

- Szóval, mit keresel itt, Tony? - kérdeztem újra, mostmár türelmetlenül.

- Öhm... ideköltöztünk? - kérdezte úgy, mintha ez egyértelmű lenne.

- Ch... Szünetben megbeszéljük - néztem szúrósan beszélgető partnerem szemébe, mire ő csak biccentett egyet beleegyezésképpen.

Ha a bátyáim megtudják, hogy Tony itt van, abból balhé lesz. Nagyon nagy balhé, aminek következményeként mi nagyon hamar a sulin kívül találhatjuk magunkat.

Nos igen, azt hiszem, ideje lenne mesélnem nektek, kedves olvasóknak. Kezdjük talán azzal az eseménnyel, amikor Tony belépett az életembe.

Gyönyörű, napsütéses éjszaka volt, csak éppen szakadt az eső, és a Nap helyett a Holdnak kellett volna világítania az égen. Apámnak végeztem kiszállítást, mert drága futárainkat az öreg szabadságra küldte a Mennyekbe. Szóval éppen sétáltam haza, kapucni nélkül a szakadó esőben, amikor is azt éreztem, hogy nem éri több vízcsepp a fejbőrömet. Felnéztem, és azt vettem észre, hogy valaki a fejem fölé tart egy esernyőt. Egy aranyos, csábosan mosolygó, fekete hajú fiút pillantottam meg mellettem sétálni az esőben. Ő tartotta az esernyőt, majd rámterítette a pulcsiját is.

- Öhm... Szia? - kérdeztem bizonytalanul, felnézve a mellettem lépkedő alakra.

- Szia. Anthony Morgan vagyok. És te? - kérdezte, csintalan tekintetét rámvillantva. Elkábított az a pillantás, olyan érzés volt, mintha beleszerettem volna. Ahelyett, hogy válaszoltam volna a kérdésére, egy teljesen másfajta mondat csúszott ki a számon.

- Hiszel abban, hogy van szerelem első látásra, vagy sétáljak el előtted még egyszer? - kérdeztem rávillantva a legszemkápráztatóbb mosolyomat, mire elnevette magát.

- Hiszek benne - felelte az eddig elég zavarosra sikeredett beszélgetést figyelmen kívül hagyva. Úgy viselkedett, mintha csak az időjárásról beszélgetnénk, aminek örültem.

- Ennek örülök. Egyébként az én nevem Yume. Yume Riko - nyújtottam felé a kezem, mire csókot lehelt rá.

Nos igen, így találkoztunk Tonyval. Akkor még játszotta az aranyos, kedves, normális fiút. Azonban csak később tudtam meg, hogy ez csak egy álca volt, hogy közelebb férkőzhessen a családomhoz.

- Csak tudnám, hogy mégis mit képzelsz magadól!? Szerettelek, te pedig kihasználtál! Tudod, a szavaknak súlya van. Akkor mond ki őket, ha megérted a jelentésüket - mondtam, miközben a szememben gyűltek a könnyeim.

- Figyel, Yu, sajnálom, oké? Én tényleg szeretlek, de parancsot kaptam. Ha nem jutok közel a családodhoz, akkor mindkettőnk meghalt volna, érted? Nem akartalak a halálba taszítani, erről szólt az egész. Nem akartam, hogy egy ártatlan élet kárba vesszen - felelte sajnálkozva, de tudtam, hogy hazudik. Lehet valaki jó színész, a szeme akkor is elárulja, hogy mikor mond igazat, és mikor hazudik.

- Tudod mit, Anthony Morgan? Annak hazudj, aki el is hiszi. Most pedig tűnj el az életemből, mielőtt én tűntetlek el! - utasítottam határozottan, noha majd megszakadt a szívem. De abban a pillanatban ez nem érdekelt. Csak az, hogy minél előbb biztonságban tudhassam magam. Távol a kérdő tekintetektől, a családomtól, Tőle... Mindentől távol akartam maradni. Elgondolkodtam azon, hogy elvonulok egy erdőbe, és ott élem le további életem, azonban tudtam, hogy az nem megoldás. Tudtam, hogy ha megint elmenekülnék a problémák elől, akkor sosem nőnék fel. Mégis... Nem bírtam tovább ottmaradni, így fogtam egy taxit és hazamentem. Ezután soha többé nem találkoztam Tonyval, bár ezt nem is bántam. Megkértem, hogy tűnjön el az életemből, ő pedig megtette ezt. Nem is remélhettem volna tőle többet.

Ennyi lett volna a mesedélután. Most pedig nézzük a szünetet, amikor is Ren és Kazu észrevették Tonyt, ahogy velem beszélget. De talán inkább azzal kéne kezdeni, hogy mit beszélgettünk azzal az idiótával.

- Mióta jársz ide? - kérdezte miközben sétálgattunk az udvaron.

- Úgy két hete, ha net több. Hogy-hogy ideköltöztetek? - kérdeztem most én kíváncsian.

- Nem ment jól az üzlet, így az itt élő rokonaink segítségével bekapcsolódtunk a franciaországi fegyvercsempészetbe. Neked is itt van a családod?

Ekkor jött be a képbe Ren és Kazu, dühös tekintettel. A szemük csak úgy szikrázott a visszafolytott feszültségtől.

- Yume, mit keresel egy ilyen féreg társaságában? - nézett lenézően Ren Tonyra.

- Ez a féreg hallja amit mondasz - szólt közbe Tony, mire Kazu rámorrant.

- Megjelent az osztályban, mondván ő az új diákunk. Én pedig éppen megpróbáltam volna vele megbeszélni a múltunkat, ha nem jöttetek volna ide, és szótatok volna bele! - morrantam rá Kazuékra. - És hozzátenném, hogy lassan elegem van az állandó őrző-védő magatartásotokból! Hadd irányítsam én az életemet! - borultam ki.

- Megint az van, mint két éve: Megjelenik ez a ficsúr, te pedig kifordulsz önmagadból. Ne mondd, hogy nem vetted eddig észre, hogy megváltoztál! Meg sem fordult a fejedben az, hogy esegtleg megint azt akarja, mint anno? Nem gondoltál rá, hogy ki fog használni? - kérdezte higgadtan Kazuto, mire én értetlenül kaptam rá a tekintetem.

- Először is, még csak most kezdtünk el beszélgetni, meg sem fordult a fejünkben - legalábbis az enyémben nem - , hogy akár újrakezdjük azt, ami volt. Szerintem Tony sem. Az egész arról szólt, hogy ne legyünk haragban, ha már osztálytársak leszünk, és... - mondtam volna,de Ren keze csapódott az arcomon.

Szemembe könnyek gyűltek a pofontól. Nem a fájdalomtól, ugyanis nem ütött akkorát, hanem inkább a meglepődöttségtől.

- Ezt most miért kaptam? - kérdeztem dühösen Rentől, mire halványan elmosolyodott.

- Hogy észhez térj. Nem veszed észre magad, Yume? Korábban soha nem beszéltél velünk így. Tanuld meg, hogy egyetlen ember miatt nem szabad megváltoznod - mondta komolyan a fiatalabbik bátyám.

Életemben másodszor láttam ilyen komolynak. Először akkor, amikor sírva hazaállítottam, miközben Tony nevét mondogattam. Ironikus, hogy most ugyanaz miatt az ember miatt komorodott el, aki miatt régen.

- Figyelj, Ren, félreérted. Nem hiszem, hogy Yu csak miattam viselkedne így. Elvégre én csak egy egyszerű ember vagyok, akinek soha nem számított a véleménye. Nem igaz, Yume? - kérdezte Tony zavartan, mint aki nem ért semmit. Viszont azt tudtam, hogy a "szakításunkra" célzott azzal a "nekem nem számít a véleményem"-dumával.

- Egy: ha még egyszer Yu-nak mersz hívni, kibelezlek és a belsö szerveidet lenyomom a torkodon. Kettő: valóban, nem számít a véleményed. Téged mindenki finoman szólva leszar. Harmadszor pedig: ne szólj bele abba, amikor a testvérek vitatkoznak, mert abból csak neked származik bajod. Világos voltam? - kérdeztem lenézően.

Nem tudom, mi volt az a hirtelen hangulatáltozás... Talán észhez térített Ren pofona? Áh, azt kétlem. Talán csak a testvéreim szavaitól rádöbbentem arra, hogy milyen kár lenne ismételten bedőlni ugyanannak az embernek.

P.v.M? ~ 3. fejezet ~

Nos igen... a színeshajú trió már két napja amortizálja a sulit, mind fizikailag, mind lelkileg. Fizikailag a bátyáim terrorizálnak minden fiút, aki csak két lépésnél közelebb kerül hozzám, szóval tőlem fél a fél suli. Azért csak a fele, mert a másik fele lány. A lelki leamortizálást pedig úgy tessék venni, hogy egyfolytában a tanárokat szívatjuk, az értelmesnek mondható embereket pedig a hülyeségbe taszítjuk a viselkedésünkkel. Nézzünk például Natanielt: Hitte volna valaki, hogy egyszer csak elkezd fekete Rolling Stone-os pólóban és fekete bőrdzsekiben járni? Ha ezt valaki egy héttel közli velem, elküldöm elmegyógyintézetbe.

Furcsa módon egyedül Amber mer velem kötekedni, ő is csak azért, mert nem fél attól, hogy a fiúk megverik. "Engem nem bántanak a fiúk. A normális férfiak nem ütnek meg egy nőt." - idézem szavait. Mint egy mindenható istennő, úgy viselkedik. Majdnem közöltem vele akkor, hogy nem csak a férfiak tudnak ütni.

*****

 - Boldog szülinapoot, hugi! - Ugrott rá az ágyamra Ren, amiben éppen benne feküdtem, és aludtam - volna. Mondjuk akkor, ha nem ébreszt fel.

 - Ren, öt másodperced van - moogtam haláli nyugalommal, mire értetlenül nézett rám.

 - Mire? - kérdezte tanácstalan arcot vágva.

 - Hogy fuss - feleltem, mire kirohant a szobából, én pedig utána. Az idióta Kazu mögött keresett menedéket, bár szerintem tudhatta, hogy drága bátyánk nem fogja megvédeni, ugyanis Kazu elállt az utamból, én pedig teljes erőből orrba vágtam a középső testvéremet.

 - Au, ezt most miért? -kérdezte nyafogós hangon Ren, mire megsimogattam a fejét.

 - Fájt, bátyus? - kérdeztem kedvesen rámosolyogva, mire bólintott. - Úgy kell neked. Minek keltesz fel hajnalban?

 - Csak én akartalak lenni az első, aki felköszönt. Nem akartam ezt meghagyni Kazunak. Az ajándékaid pedig az asztalon vannak - mutatott a konyhaajtó felé, miközben még mindig fájós orrát tapogatta.

Beszélgetésünk közben Kazu kivonult a konyhába és leült reggelizni. Én mellé telepedtem, és elkezdtem falatozni az idősebbik bátyám által készített rizsgombócot. Mikor végeztem az evéssel, rögtön az ajándékkupacra vetettem magam.

Kibontottam az első kezem ügyébe akadó dobozt, amire a "Rentől Yuménak" felirat volt rakva egy kis cetlin. Levettem a doboz tetejét és...

 - Úristeeen! - visítottam. - Ez két The GazettE koncertjegy! Idejönnek Toulouse-ba! - kiabáltam teli torokból örömömben, majd az éppen belépő Ren nyakába vetettem magam. - Köszönöm, köszönöm, köszönöm! Arigatou, nee-san*! - öleltem át szorosan, mire nevetve a vállamra tette a kezét.

 - Otthon mindig tele volt a falad poszterekkel róluk, főleg Reitáról, így gondoltam, örülni fogsz neki. VIP-jegy, bemehetsz vele a színfalak mögé, sőt, az öltözőbe is a koncert után. Ráadásul azt viszel magaddal, akit akarsz . mondta mosolyogva, mire kibontakoztam az öleléséből, és visszamentem az ajándékaimhoz. Kazutól kaptam egy Vivienne Westwood gyűrűt, olyat, mint amilyen az egyik kedvenc mangámban, a Nanában van az egyik főszereplőnek. Kaptam még egy türkizkék karórát a szüleimtől és egy angyalszárnyas nyakláncot a legjobb barátnőmtől, Naomitól. Aztán indulni kellett suliba...

****

 - Sziasztok, fiúk! - köszöntem Castieléknek, akik ott álltak egy körben, és szokás szerint beszélgettek.

 - Szia, hercegnő! Hogy van őfelsége? - kérdezte vigyorogva Cast, mire ráfintorogtam.

 - Te lennél a herceg? - kérdeztem finnyásan végigmérve, mire felnevetett.

 - Kifogásod van szerény személyem ellen? - kérdezte felhárorodva rám tekintve, mire én nevetve megráztam a fejem.

 - Amennyiben az az ajándék nekem jár, nem - mutattam, a pirosas dobozkára, amit a kezében tartott. Odanyújtotta nekem, én pedig feltéptem a csomagolást. A dobozban egy póló lapult, amire egy közös kép volt rányomtatva, kettőnkről.

 - Ez aranyos. Köszönöm, drága - mondtam, majd nevetve egy puszit nyomtam az arcára, mire egy riadt képet vágott.

 - És a testvéreid? Én ki leszek nyírva. Ez a hála, amiért ajándékot adtam szülinapodra? - kérdezte úgy, mint egy félős kisgyerek, de aztán felnevetett.

 - Ne aggódj, nincsenek a közelben. Ha meg bántani mernek, lerúgom őket - nevettem rá, miközben hozzábújtam az én drága vörös ördögömhöz.

 - Jaj te lány! Egyébként kicsit sok mostanában az új diák, nem? Hétfőn jöttek a bátyáid, múlthéten jöttél te, és ma is jött egy új srác... Te hozod ide az ismerőseidet, vagy mi a halál? - kérdezte nevetve. - Mi vagy te, valami mágnes?

 - Mágnes az pont nem. Csak szimplán nélkülözhetetlen személyiség vagyok. Ennyi nem elég? - kérdeztem viccelődve oldalba bökve.

 - Na mindegy, kis nélkülözhetetlenem. Menjünk oda a többiekhez. Ők is készültek ám ajándékkal! - vezényelt oda Kenékhez.

 - Boldog szülinapot, Yume! Ezt csináltam neked! - nyújtott át nekem Ken egy kis dobozt, ami kék bársonnyal volt bevonva. Kinyitottam a dobozt, és ez tengerkék nyaklánc feküdt benne.

 - Jaj, Kentin, ez nagyon szép! Köszönöm! - öleltem meg meghatódva. Ő visszaölelt és a fülembe súgott egy "szívesen"-t.

 - Na, most én jövök. Boldog szülinapot, drága Álom! - mondta Alexy, direkt a nevem fordítását használva.  - Jaj, Alexy, nem kellett volna! - vettem át a pirosba csomagolt ajándékot, amit rögtön kibontottam.

 - Most komolyan, Alexy, egy könyv? "Hogyan valld be a szüleidnek, hogy homoszexuális vagy" - olvastam fel hangosan a könyv címét.

 - Na de most miért ne? - kérdezte értetlenül, mire adtam neki egy játékos pofont.

 - Baka*! - kiáltottam.

Kaptam még Natanieltől egy bőrdzsekit, Armintól egy gyűrűt, Lysandertől pedig egy gótikus stílusú ruhát. Hogy honnan tudták a méreteimet, azt a mai napig nem tudom, de mindegy is.

Bementünk a terembe, csak azért, hogy a mai nap ne késsünk el. Leültünk a helyünkre, és úgy vártuk a tanárt néma csendben. De a csend sem tartott sokáig, mert mindig elröhögte magát valaki. Hol Castiel, hol én, hol Lysander. Szóval nem tudtunk csendben maradni. Aztán bejött a tanár. Mivel lassan év vége felé jártunk (értsd: május huszonhatodika volt), így nem hozta be a tanár se a matekcuccot, se a naplót.

 - Mit csináljunk ma, gyerekek? - tette fel a szokásos kérdését.

 - Tanárnő, ma van Yume szülinapja, menjünk el fagyizni! - kiáltotta be Castiel, mire nekem elvörösödött a fejem.

 - De... én nem.... Mi van az új diákkal? - tettem fel a kérdést, mire a tanárnő észbe kapott.

A tanárt nem egy szigorú arckifejezésű rabszolgahajcsárnak kell elképzelni, de nem ám! Egy rózsaszín vagy piros szoknyákban járkáló nőt kell látnunk lelki szemeink előtt, aki, ha valakinek szülinapja van, akkor mindenki azt csinál, amit akar.

 - Ja, igen! Az új diákot úgy hívják, hogy... - mondta volna, de egy, az ajtóból jövő hang félbeszakította.

 - Antony Morgan. Örvendek - mondta a srác, akinek a hangjától az arcomra fagyott a mosoly. Ő... Ő mit keres itt? Nem lehet itt! Nem fordulhat elő, hogy pont itt találkozom vele!

Felpattantam a székemről, mire rám terelődött a figyelme.

 - Mit keresel itt, Tony? - kérdezte dühtől és félelemtől szikrázó szemekkel.

*Arigatou, nee-san -  Köszönöm, bátyus!

*Baka! - Hülye!

Pokol vagy Mennyország? ~ 2. fejezet ~

- Dake! Mit akarsz? - kérdeztem türelmetlenül, miután nem volt hajlandó válaszolni.

- Beszélgetni - vallotta be végül feszengve, mire nekem leesett az állam.

Na álljunk meg egy pillanatra... Ez a kölyök most komolyan azért tört be a lakásomba, anélkül, hogy behívtam volna, mert beszélgetni akart?

- Kifelé - mondtam nyugodtan, de a szemem mást üzent. Fenyegető tekintetem súlyától kísérve lépett ki a bejárati ajtón, majd szembefordult velem.

- Figyelj, Yu... Én csak... - mondta volna, de én nem hagytam, félbeszakitottam.

- Ha mégegyszer Yu-nak nevezel, kibelezlek, a szemgolyóidat pedig odadobom a macskámnak - morogtam fenyegetően, majd kísértetiesen gyorsan váltottam egy angyali mosolyra.

- Most pedig játszuk el újra! Nevelek beléd egy kis jó modort, ha addig élek is! - határoztam el hirtelen felindulásból, majd megkérdeztem újra. - Mit akarsz, szöszi? - Unott hangomtól meglepődött, de nem kérdezett vissza, csak válaszolt.

- Beszélhetnénk? - kérdezte félénken, mire én arrébb léptem az ajtóból, és intettem neki, hogy vonuljon beljebb. Ő belépett az előszobába, levette a cipőjét, és odalépett mellém.

- Üljünk le a nappaliban - feleltem felsóhajtva, majd bevezényeltem a szöszke srácot az emlitett helységbe. Ő leült az egyik bőrfotelbe, én pedig, mint egy jó házigazda, mégkérdeztem, hogy kér-e valamit inni.

- Egy tea jól esne - mosolygott rám hálásan, én pedig kimentem a konyhába, ahol csináltam neki egy teát.

Teakészités közben volt egy kis időm gondolkodni azon, hogy vajon mit akarhat.

Talán megsértődött, amiért mindenki előtt beoltottam. Vagy netán összefogott Amberrel, hogy bosszút álljanak, és az ő feledata elrabolni? Áh, ez hülyeség. Túl paranoiás vagyok - zártam le a témát magamban, majd kivittem a teákat a nappaliban találató mahagóni kisasztalra. Ezután én is lehuppantam a másik bőrfotelbe, és magam elé vettem az egyik csészét.

- Szóval... Mi volt olyan fontos, hogy rám törtél a délutáni sziesztám alatt? - kérdeztem viccesen elfintorodva, de nem nevett rajta, hanem komoran bámult tovább maga elé.

- Apámat értesítették a szüleid, hogy itt vagy - felelte kifejezéstelen arccal, én pedig végképp nem értettem semmit.

Azt még úgy vágom, hogy apáméknak honnan vannak Toulouse-i kapcsolatai, hiszen fegyvercsempész...

Ettől a mondattól, ami végigfutott az agyamon, lesápadtam. Fegyverkereskedés... Kapcsolatok... Dake...

- A szüleid... - nem fejeztem be a mondatot. Tudtam, hogy így is megérti.

- Igen. Ugyanolyanok, mint a tieid - felelte mélyen a szemembe nézve. - Mostmár érted, hogy miért vagyok öntelt, egoista és képmutató? - kérdezte gunyorosan. - Mert van mire alapozni. Elvégre a szüleim gazdagok, mindig mindent megkapok, csak kérnem kell - válaszolta meg saját kérdését, majd felállt. - Köszönöm a teát. Finom volt - mondta még, majd elsétált a bejárati ajtó felé. - Ja, és még valami! - fordult vissza a nappali ajtajából. - A szüleid azt üzenik, hogy minnél előbb otthon akarnak látni, és nem ajánlják, hogy nekik kelljen érted jönniük. Na szia!

Lefagyva ültem a fotelben, és csak a bejárati ajtó csapódására rezzentem fel.

Ez meg mi volt? - kérdeztem magamtól gondolatban, de aztán csak megrántottam a vállam és felálltam. A csészéket kivittem a konyhába és elmosogattam, majd visszamentem a szobámba, ahol bekapcsoltam a CD-lejátszómat és a laptopomat.

A hangfalból üvöltött a Nu'est, a laptopon pedig ott virított a facebookom, ahol... Huszonegy ismerősnek jelölés? Na, ez azért már több a soknál...

Azért nehogy azt higyjétek, hogy elfelejtettem az előbb megesett beszélgetést. Közel sem. Csak nem gondolok rá, mert tudom, hogy a szüleim logikáját soha nem fogom megérteni, így nem is próbálkozom. Ha valamit mondani akarnak, akkor hívjanak fel.

Nem sokáig facebookoztam, hiszen szinte semmi értelmes dolgot nem tudtam kibányászni legújabb ismerőseim adatlapjából, meg amúgy sem szoktam sokat kockulni. Inkább levetettem magam az ágyamra egy jó könyvvel a kezemben. Az olvasást is hamar meguntam, igy inkább átmentem a konyhába, ahol csináltam magamnak vacsorát. Vacsizás után elmentem zuhanyozni, majd befeküdtem a pihe-puha ágyikómba.

Nem álmodtam semmit az éjszaka, szerencsére. Tudtam, hogy ha bármit is álmodnék, az valószinűleg rémálom lenne csak.

Reggel verőfényes napsütésre ébredtem. Igen-igen, szeretjük a keddeket...

Felkeltem, felöltöztem, kimentem a konyhába enni, majd rohantam a suliba, aminek bejáratánál Castiel várt.

- Szia, Yume drága! - ölelt meg a vörös ördög. - Gyere, bemutatom neked a haverokat!

- De... De Castiel! - Tiltakozásomra ügyet sem vetve ráncigált a hátsó udvar felé, ahol öten álltak egy kisebb körben, miközben nevetgélve beszélgettek.

- Fiúk! - szólt oda az öt srácnak, akik közül az egyiket lánynak néztem. - Ő itt Yume - mutatott be, miközben odatolt a fiúk elé, akik egyenként bemutatkoztak.

- Lysander vagyok, örvendek! - nyújtotta a kezét az a srác, akit a hosszú haja miatt lánynak néztem. Megráztam a kezét és rámosolyogtam.

- Szintén - feleltem a szívélyes üdvözlésre.

- Alexy vagyok. A többiek pedig: A testvérem, Armin, a dögcédula-nyakláncos Kentin, a kosaras szerkóban pedig Dajant tisztelheted - mutatott végig nevetve a fiúkon.

- Örvendek. Yume Riko vagyok - hajoltam meg úgy, ahogy a japánoknál szokás, mire Cast felrántott.

- Nálunk ez nem igy szokás - suttogta a fülembe, mire zavaromban elvörösödtem, de a többiek csak jót derültek rajtam.

- Akkor hogy? - kérdeztem még mindig vörösen, mire Castiel féltérdre ereszkedett.

- Enchanté, mademoiselle!* - csókolt nekem kezet, mire még jobban elvörösödtem.

- Na de Castiel! Mi, franciák általában arcrapuszival köszöntjük az új lányokat! Igy! - mutatta be most Kentin azt a tudományát, hogy hogy tud zavarba hozni, ugyanis az arcszínem lassan egy rákéval vetekedett.

Na, vajon hogy fogom én ezt túlélni?

A csengő mentett meg a további vörösödéstől. A fiúkkal együtt rontottunk be a terembe, ahol... A tanár ott állt a tábla előtt, krétával a kezében.

- Öhm... Elnézést, eltévedtem a terembe jövet, és Castielék jöttek utánam, hogy ide vezessenek. Nem könnyű kiigazodni a folyosókon - nevetgéltem zavartan, a többiek pedig helyesően bólogattak, mire a tanár felsóhajtott.

- Üljenek le! Most az egyszer elnézem, de csak Mademoiselle* Riko kedvéért - felelte lemondóan.

Gondolom érezte, hogy még sok baja lesz velem, ezért is nem fűzte tovább a szót, belekezdett a tananyagba. 

Nos igen, így telt az első hetem: tanulás, a tanárok megviccelése (amit most inkább nem részleteznék), a város megismerése. Megtudtam, hogy Alexy homokos, de ez engem nem zavart, hiszen ő is ugyanolyan ember, mint mi, nem számit, hogy a saját neméhet vonzódik.

Aztán jöttek a bonyodalmak...

****

Sweet Amoris, második hét, hétfő:

Kezdjük talán azzal, hogy reggel arra keltem, hogy a bátyáim randalíroznak a lakásomon.

- Mégis mi a szart kerestek a lakásomban? - üvöltöttem le a fejüket, amikor kiléptem a szobám ajtaján. A kérdésemre Ren felelt, elég nyakatekert módon.

- Szóval, az úgy volt, hogy apa iderendelt minket, hogy keressünk meg és vigyünk haza, de annyira megtetszett nekünk Toulouse, hogy úgy döntöttünk, hogy inkább maradunk, és beiratkoztunk a Sweet Amorisba. - A vigyora felettébb idegesítő volt. Tudtam, hogy nem mond igazat, ezért úgy néztem rá, hogy fülét-farkát behúzve elsunnyogott, és bebújt Kazu háta mögé, aki karbatett kezével, lehengerlő mosolyával, és rikító rozsaszín hajával elég... érdekes látványt nyújtott.

- Na szóval, hogy is volt ez, Kazuto? - kérdeztem, direkt a teljes nevét használva.

- Apa átiratott minket a Sweet Amorisba, mondván tartsunk szemmel, és tegyük pokollá az életed, hogy mindenképpen haza akarj menni - sóhajtotta Kazu, aki még véletlenül sem tudta volna levakarni azt a lehengerlő vigyort az arcáról.

- Na és... Megteszitek? Visszaüldöztök Japánba? - kérdeztem bociszemekkel nézve rájuk, mert tudtam, hogy ennek nem tudnak ellenállni.

- Nem - nevetett Ren, akinek most zöld színű volt a haja. Nos igen, a csládunk kicsit sem normális. - Vigyázz, Sweet Amoris, mert jön a színeshajú trió! - kiáltotta Ren, majd a nyakamba vetette magát.

- Ennél hülyébb nevet nem is tudtál volna kitalálni, mi? - kérdezte Kazu felnevetve, majd ő is csatlakozott az öleléshez.

Hát igen, elég érdekes évnek nézünk elébe...

*Enchanté Mademoiselle - Örvendek, Kisasszony