- Ezek után ne legyél benne olyan biztos - morogta Lysander, mire én tapsolni kezdtem.
- Szép kis színjáték, igazán - mondtam mosolyogva. Sejtettem, hogy Lysander nem fogja leszidni, túlságosan is jó barátja ahhoz. Azért hívtam ide a felemás szeműt, hogy valamennyire kordában tartsa, vagy legalábbis megmondja neki, hogy ma még maradjon ágyban. De ahogy elnézem a két lesápadt arcot, ez nem fog megtörténni. Mert Lysander túlságosan is Castiel pártján áll ahhoz, hogy nekem segítsen. - Azt hittétek, hogy nem veszem észre? Tudjátok, két dolog áll az mögött, hogy tudtam, hogy csak játszotok. Az egyik az az, hogy csak akkor kezdtél el ordibálni, Lys, amikor beléptem. A másik pedig az, hogy túl sokáig voltam az ármánykodások középpontjában ahhoz, hogy ne vegyem észre a kis színházosditokat. Meg persze sejtettem, hogy úgy sem fogod leszidni a legjobb haverodat, a szüleivel pedig hiába fenyegetőzöl, mert tulajdonképpen Castiel nem érdekli az őseit. És igaz ez fordítva is.
- Akkor mégis miért hívtál ide? - kérdezte értetlenkedve Lysander. - Miért hoztál ide, amikor pontosan tudtad, hogy nem fogom Castet leszidni?
- Mert abban reménykedtem, hogy te, mint a legjobb barátja, jobb belátásra tudod téríteni azt illetően, hogy maradjon az ágyban. Hogy is mondtad? "Majd én helyreteszem azt a hülyét"? Nos, én eddig ezt nem így látom - feleltem elnézően mosolyogva. - De ne aggódj, nem haragszom ez miatt az apróság miatt. Viszont Castiel, te most elmész lefeküdni. Nem érdekel, hogy még csak négy óra van, mert holnap suli, és szükséged lesz az erődre - küldtem el a nappaliból a hálószobába a gyenge fiút. A vörös rögtön felállt, és elvonult. Lys utána akart menni, de megállítottam.
Nem voltam benne biztos, hogy megtartja a titkomat. Akkor nem törődtem vele, amikor elmondtam neki, de mostmár aggódtam. Bár nem olyan embernek tűnik, aki pletykál, azért mégis be kellett biztosítanom magam.
- Beszélnünk kell, Lysander - néztem komolyan a felemás szemekbe, mire csak némán bólintott egyet. Megvártam, míg Castiel elmegy, majd beszélni kezdtem.
- Arról lenne szó, amit ma tudtál meg rólam, és a családomról. Remélem tudod hogy ez egy olyan dolog, amit nem mondhatnk el másoknak, hacsak nem akarunk börtönbe kerülni. Éppen ezért kérlek, hogy ne mond el senkinek, jó? - néztem rá kérlelően, mire rámdörrent.
- Minek nézek én ki, pletykafészeknek? - kérdezte dühösen. - Természetesen nem mondom el senkinek. De cserébe én is elmondok neked egy titkot. Ezzel tudnál fenyetni, ha esetleg arra vetemednék, hogy elmondanám valakinek. Tudod, nem csak Alexy az egyetlen meleg a suliban - sóhajtott fel. - Már évek óta szerelmes vagyok Castielbe.
Na, ekkor lesokkoltam. Lysander is? És akkor most... Egyáltalán miért mondta el? Addig értem, hogy biztosíték képpen, de azt nem kellett volna elmondania, hogy Castielbe szerelmes.
Csak bámultam magam elé, miközben gondolkodtam. Közben Lysander elment és beesteledett. Egyszer csak arra kaptam fel a fejem, hogy csörömpölést hallok a konyhából. Castiel már alszik, Ren és Kazu pedig már biztos elmentek, valamint Lys is hazament. Akkor meg ki lehet? Betörő? Ha igen, akkor nagyon rossz helyet választott a betörésre.
Mivel velem bármi megtörténhetett (lásd: megpróbálnak elrabolni, ne adj isten, megölni), így minden szobában volt elrejtve pár fegyver. A nappaliban található kisszekrényhez mentem, és kivettem a fegyvert a fiókból. Lassan, óvatosan kisétáltam a konyhába, miközben végig készenlétben tartottam a fegyvert. Belenéztem a velem szemben lévő tükörbe, és ekkor megláttam magam mögött Castielt.
Ez meg mit keres itt? - futott át az agyamon, de nem szólaltam meg. Szúrósan ránéztem a vörös hajú fiúra, majd berontottam a konyhába.
Egyetlen kérsdés villant az eszembe: Mégis mit keres a lakásomon egy macska?
Mert hogy egy macska okozta a felfordulást, az biztos. A teljesen hófehér kiscica ott ült a konyha közepén és felemás színű szemével kíváncsian rám nézett. Leeresztettem a pisztolyt és odasétáltam a macskához. Alig lehetett két hónapos, legalábbis a méretéből ítélve.
- Gyere be nyugodtan, Castiel. Csak egy macska - mondtam nevetve, miközben ölbe kaptam a pici állatot. Castiel is bejött a konyhába, és fintorogva megszemlélte a cicát.
- Miért nem kutya? - kérdezte, miközben tüsszentett egyet.
- Azért mert macska. Csak nem allergiás vagy rá? - kérdeztem ránevetve, mire csak biccentett.
Az esténk így telt. A cicával játszottunk, nevetgéltünk, és bár Castiel egyfolytában tüsszögött, örült neki, hogy most az egyszer nem parancsoltam vissza az ágyba.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése