Nos, talán először a bemutatkozással kezdeném:
Mint minden sablonsztoriban, én is új suliba megyek, mivel átiratkoztam a Sweet Amorisba. Juhéé! Vagy mégsem?
A nevem Yume Riko. A keresztnevem japánul annyit tesz, hogy álom. Nos, nem véletlenül kaptam ezt a nevet. A szüleim nagy reményeket fűztek hozzám: hogy továbbviszem és felvirágoztatom Japánban az illegális fegyverkereskedelmet. Ezért is költöztem el szülőhazámból, azon belül is Tokyo városból, mert nem akartam részt venni szüleim mocskos üzleteiben. Franciaországba költöztem, azon belül is a Gascogne területén található Toulouse-ba. Itt található a már fentebb említett Sweet Amoris Gimnázium, ahová a mai naptól járni fogok.
A lakás, ahova berendezkedtem, csodásan nézett ki. A halvány-barackszínű falak, és a mahagóni bútorok gyönyörű összhatást keltettek, amit kellemes volt nézni.
Éppen a konyhában fogysztottam a reggelimet, amikor is kaptam egy SMS-t.
Milyen az új házadban? Hiányzol ám, Hugi. Majd meglátogathatunk? Légyszi!
By: Ren és Kazu <3
Nos igen, a drága bátyáim voltak azok, akik egyáltalán nem ellenezték költözködésemet, sőt, támogatták is, mintha meg akartak volna tőlem szabadulni. Noha én ezt nem bántam, mert én is minél előbb el akartam húzni abból a rohadtnagy villából.
Gyorsan válaszoltam az üzenetre, majd felkaptam a hátizsákomat a vállamra. Egy kék kardigánt viseltem, alatta egy narancssárga trikóval, egy farmert és egy sportcipőt. Barna, türkizkékkel melírozott hajamat copfba fogtam, és így indultam el a suliba.
Elég közel laktam az oktatási intézményhez (de szépen fogalmazok már), ami nem véletlenül kapta a Sweet Amoris nevet. Az Amorisban benne van az "amor" szó, ami spanyolul (vagy portugálul? Áh, franc tudja, nem vagyok nyelvész!) szerelmet jelent. Nos, a babarózsaszín falak alapból nem nyújtottak valami bizalomgerjesztő látványt, és ezt még tetőzte az udvaron lézengő picsatakaró, szoknyának csúfolt valamit viselő lányok látványa. Ahogy beléptem a kapun, összesúgtak a hátam mögött:
- Nézd már, az nem az új csaj? Tudom mi lesz a beceneve! Türkizke! - nevetett össze egy szőke plázacica a barátnőivel.
- De jó bige! Meg fogom szerezni, ez már biztos! - ez a hang egy szőke hajú, tetovált karú sráctól származott, akire futólag rápillantottam, mire nyálasan elvigyorodott. Vetettem rá egy lenéző pillantást, majd sétáltam tovább, mígnem egy másik szőke srác lépett elém.
- Te vagy az új lány, ugye? - kérdezte kedvesen mosolyogva, mire unott arckifejezéssel bólintottam. - Én Nataniel vagyok a DÖK-elnök. Engem kért meg az igazgatónő, hogy vezesselek körbe a suliban.
- Kösz, de egyedül is kiismerem magam, szöszi - feleltem olyan hangon, hogy a srác arca is elkomorult.
- Ez esetben a terem a főfolyosón található, rögtön jobbra. Órán találkozunk, Yume! - köszönt el, majd ment a dolgára, ami engem egy cseppet sem hatott meg. Aztán amikor elémvetődött egy vörös hajú srác, rögtön megdöbbentem.
- Szia, Yume! Mizujs van? - nevetett a képembe a srác, de én csak egy kérdést tudtam kinyögni.
- Castiel?! - kiáltottam meglepetten attól, hogy viszontláthatom a gyerekkori barátomat.
- Igen, én vagyok, kedvesem. Már meg se ismersz? Ez fájt - szorította a szivére a kezét színpadiasan, azonban én még mindig lefagyva álltam.
Nem érzékeltem a féltékenykedő, vagy éppen lenéző pillantásokat, csak belemerültem azokba a gyönyörű, szürkésbarna szemekbe.
- Mi van, megnémultál, Yume-chan? - lengette meg kezét az arcom előtt a vörös hajú srác.
- Ne-nem - feleltem még mindig döbbenten. - Megmutatnád a sulit? Addig beszélhetnénk - tanácsoltam, miközben bociszemekkel néztem rá, de ekkor megszólalt a csengő, igy nem jutott alkalmunk a körbevezetésre, hanem rohannunk kellett a terembe. Szerencsénkre a tanár még nem volt bent, mikor mi beértünk, és gyorsan leültünk a helyünkre.
Nem sokkal utánunk benyitott a tanár a terembe, az igazgatónővel az oldalán. A rózsaszín-kosztümös nő szólalt meg először.
- Örülök, hogy köreinkben köszönthetjük legújabb tanulónkat, Yume Rikot! Gyere ki és mutatkozz be kérlek! - mondta az igazgatónő, mire én Castiel nevetésével kísérve kisétáltam a tanáriasztal elé, és beszélni kezdtem.
- Konnichiwa, Watashi wa Yume Riko... Illetve... Szisztok, a nevem Yume Riko. Tizenhat vagyok, mint azt leszűrhettétek abból, hogy a ti osztályotokba kerültem. Japánból jöttem, azon belül is Tokyóból, egészen ide, az Isten háta mögé, azért, mert problémáim voltak Japánnal. Érdeklődési köröm nem nagyon van, a pasik nem érdekelnek, és ha valamelyik közeledni mer felém, acélbetétessel rúgom szét a hátsó fertályát - mutatkoztam be unottan, majd mikor a tetkós szöszi csalódottan lehajtotta a fejét, rávigyorogtam. - Igen, szöszke, ezt veheted nyílt fenyegetésnek. Kérdés van? - kérdeztem, mire egyszerre tíz kéz lendült a magasba, nagyrészt fiúk. - Akkor az szünetben keressen meg, nem vagyok hajlandó többet koptatni a szám ezen az órán.
Az egyedi bemutatkozás után visszaültem Castiel mellé, ahol ő pacsira nyújtotta a kezét, egy amolyan "Jól csináltad, csajszi!-pillantással. Én ököllel ütöttem bele a tenyerébe, ahogy régen mindig csináltuk.
A szünet sajnos hamar elérkezett, én pedig kint ültem az udvaron, egy padon, mellettem Castiellel, körülöttem pedig jó sok emberrel, akik egyszerre kezdtek el beszélni, mire rendreutasitóan intettem egyet, hogy fogják be. Ez hatott.
- Most pedig, akire rámutatok, az kérdez, illetve először bemutatkozik, ha akar. Érthető voltam? - kérdeztem, mire bólintottak. Rámutattam egy barna bőrű, barna, rasztás hajú srácra.
- A nevem Dajan. Kosarazol? - kérdezte mosolyogva, mire meglepődtem.
- Honnan tudod? - kérdeztem meglepődve, mire mosolya még szélesebbé vált.
- Látszik az izomzatodon. Lennél tagja a kosárcsapatnak? - nézet rám könyörgően, mire elnevettem magam.
- Ne haragudj, de múlt hónapban volt egy elég súlyos sérülésem, igy egy évre le kell mondanom a kosarazásról. Talán majd jövőre, öcsi - vigyorogtam rá, majd rámutattam a tetkós szöszire.
- Dake vagyok. Miért nem érdekelnek a pasik? Pláne az olyan álom-srácok, mint én - jelentette ki magabiztosan vigyorogva, mire úgy döntöttem, kicsit lehűtöm a lelkesedését.
- Tudod, az olyan "álom-srácok", mint te, általában nem érnek semmit. Azon versengenek, ki csal több csajt az ágyába, órák hosszat zselézik a hajukat, hogy pávásan álljon, azt hiszik magukról, hogy fennsőbbrendűek, emellett öntelt, egoista, képmutató és kétszínű alakok, akik az ember előtt jópofiznak, a háta mögött meg elhordják mindennek. Elég kielégítő választ adtam? - kérdeztem angyalian mosolyogva, mire megrökönyödötten bólintott, én pedig tovább mentem. Rámutattam egy szöszi csajra, aki kísértetiesen hasonlított Natanielre.
- Amber vagyok, Nataniel húga. - Bingó! - Én csak annyit akarok, hogy szállj le a bátyámról, és az én drága Castielemről is! - vinnyogott a plázacica, akit reggel is láttam, és aki letürkizkézett.
Ránézem a mellettem ülő, megmerevedett és dühös Castre, majd Amberhez fordultam.
- Drága leányom! Hadd mondjak neked valamit! Nem tesz jót a szépségednek, ha durván ráakaszkodsz a pasikra! Ezzel azt a benyomást kelted, hogy könnyen kapható vagy. Ez pedig azt jelenti, hogy ribancnak titulálnak a hátad mögött, és senki nem meri majd megmondani neked, hogy ilyen vagy meg olyan, mert attól fognak tartani, hogy hisztizni fogsz. Szóval, légyszíves, nyugodj le, végy mély levegőt, és... - többet nem tudtam mondani, mert elröhögtem magam, noha az elején még tudtam tettetni a komoly lányt.
Castiel mellettem ugyanígy röhögött, bele Amber arcába, aki egy "Megmondalak Natanielnek"-kiáltással elviharzott.
A nap további része ugyanígy telt. Osztogattam az embereket, akik nem voltak túl szimpatikusak. Aztán végre eljött a délután, és én mehettem haza. Otthon sem volt sokáig nyugtam, ugyanis csengettek. Felkeltem az ágyamról, hol eddig henyéltem, majd odarohantam az ajtóhoz. Egy szőke fejet pillantottam meg, amikor kinyitottam az ajtót. Dake rontott be rajta feldúltan.
- Mit akarsz, szöszi? - kérdeztem unottan, ami lassan a lételememmé vált.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése