Végül nem vettem elő a pisztolyt. Rájöttem, hogy fölösleges lenne eltenni valakit láb alól csak azért, mert megpróbált feldühíteni.
- Na ne szórakozz velem! - csattantam fel, miután pár másodpercig csak egymás szemébe bámultunk. - Talán elfelejtetted az imént lezajlott jelenetet? - kérdeztem. A szemeim dühös szikrákat szórtak, arcomon átvillant a hitetlenkedés, majd megtelepedett rajta a harag.
- Jó-jó, csak megpróbáltam. Nem kell rögtön leharapni a fejem! - tette fel a kezét védekezően. - Szóval, mikorra lesz szabad a csarnok? - kérdezte, mire visszaültem a székembe és a számítógép felé fordultam.
- Jövő hónap huszadika. Megfelel? - kérdeztem felpillantva.
- Igen, köszönöm. Majd a menedzserem is bejön lerendezni a lefoglalást - mondta, majd zsebre dugva a kezét kisétált az ajtón.
Hátradőltem a székben és elgondolkodtam.
A francba is! Most komolyan elkérte a számomat? Mintha nem lenne egyértelmű, hogy nekem jelen pillanatban nem kell pasi. Bár valami vonz benne, így első látásra, talán a... De nem, erre gondolnom sem szabad! Ha beleszeretnék valakibe (bár inkább ne), azzal csak rá jelentenék veszélyt, elvégre elég sok veszélyes ellenségem van, akik általában a gyengepontot támadják. Amit szerencsére eddig nem találtak meg. Hogyan is találhattak volna? A szüleim, illetve minden rokonom halott, szerelmem nincs, kisállatom sem. Egyetlen hozzám közelálló dolog van: a harc. Harc a gyengeségek, érzelmek és ellenségek ellen.
Az elmélkedésből a telefonom csörgése ébresztett fel. Ismeretlen számról hívott valaki, így felvettem.
- Bú! - szólt bele a telefonba egy vidám hang.
- Ki vagy? - kérdeztem unott hangon.
- Na mi az? Tíz perce beszéltünk és már el is felejtettél? - kérdezte nevetős hangon, mire beugrott. Roland.
- Honnan tudod a számom? - kérdeztem felháborodottan. Vajon honnan szerezte meg?
- Tudod, van olyan a csarnokban, hogy információs pult. Onnan - nevetett fel.
Kellemesen mély hangja van - gondoltam.
- Jól van. És mit szeretnél? - kérdeztem felsóhajtva.
- Tudod, az úgy volt hogy... Csak úgy felhívtalak. Poénból. - nevetett, mire feldühödtem.
- Te normális vagy? - kérdeztem idegesen. Felpattantam a székből és járkálni kezdtem. - Tisztában vagy vele, hogy ez milyen veszélyes? De áh, hogy is lehetnél? - kérdeztem félig magamtól.
- Mégis miért veszélyes beszélnünk? - kérdezett vissza értetlenül.
- Mert... - kezdtem, de nem mondtam tovább. Nem mondhattam.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése