Nem is tudom, mit hittem. Talán azt, hogy miután én is Tony ellen fordulok, a bátyáim nem fogják őt megverni? Ha ebben reménykedtem - már ha reménykedtem egyártalán - , akkor nagyon naiv lehettem. Naiv és idióta. Amint kimondtam a "voltam" szót, Ren rögtön nekiugrott Tonynak, majd Kazu is beszállt. Csak akkor tudtam őket szétszedni, amikor Castiel is odaért.
- Mégis mi a francot csináltok ti? - üvöltött rájuk, és míg én Ren derekát kaptam el, ő Kazuét, és elvonszoltuk őket Tony közeléből, akinek vérzett az orra és felrepedt a szája. - Normálisak vagytok? Ugye tudjátok, hogy ezért akár ki is csaphatnak titeket? - üvltötte dühösen, és láttam a szemében a csalódottságot. Csalódott a bátyáimban, amiért képesek voltak ilyet tenni valakivel.
- Eressz el, Yume! - mondta Ren dühösen, miközben tombolt a karjaimban. Nem engedtem el, nem volt beszámítható állapotban. Gondolom Castiel is így érezhette, mert ő sem engedte el Kazut.
Összenéztünk, majd felsóhajtottunk... Akárcsak a filmekben.
- Most nyugodjatok le, fiúk. Tony, te menj haza, úgyis vége óráknak. Vagy neked még lenne? - kérdeztem nyugodtan ránézve, mire ő megrázta a fejét és elrohant. Ja, a nagy maffiaszülők gyereke... Szánalom...
- Most elengedünk titeket, aztán pedig nyugodtan megbeszéljük. Rendben? - kérdeztem fenyegető hangsúllyal, mire csak lassan bólintottak egyet, mi pedig elengedtük őket Castiellel. - Na szóval... Miért is akartátok megverni? - kérdeztem nyugodtságot színlelve, azonban belül tomboltam. - Mi rosszat tett ő ellenetek? Bántott titeket? Netán szándékában állt bántani? Tudtommal nem. Szóval miért is csináltátok?
Számonkérő hangom hallatán szégyenkezve lehajtották a fejüket, akár a kisgyerekek. Castiel csak állt mellettem karba tett kézzel, és a bátyáimat figyelte szigorúan.
- Remélem tudjátok, hogy ha mázlink van, akkor ezt itt a suliban le tudjuk rendezni, és nem hívja ránk a maffiát. Ha nincs szerencsénk, akkor pár golyó ütütte lyukkal leszünk gazdagabbak. Gondolkodhattatok volna előre ahelyett, hogy rögtön nekiugrotok a srácnak! Szégyelljétek magatokat! Most hívhatom fel anyáékat, hogy küldjenek néhány pisztolyt, vagy rendezzék le ők azt, amit a drága fiacskáik okoztak, különben itt döglünk meg - morogtam félhangosan.
- Sajnáljuk - mondták egyszerre.
- A sajnálatotokkal nem megyünk sokra. Inkább hívjátok fel a szüleiteket, és gondolkozzatok el azon, hogy a meggondolatlan cselekedetetekkel milyen bajt hoztatok a saját és a húgotok fejére - mordult rájuk Castiel szigorúan. Egy kicsit olyan érzésem volt, mintha úgy viselkedne, mintha az apjuk lenne. Egy felelősségteljes, törődő apa. Furcsa volt így gondolni Castielre. Kicsit bezavart a rocker, macsó külseje, és a gyönyörű arca. De várjunk csak! Miket gondolok én? Macsó? Gyönyörű? Ő egy gyerekkori barátom!
Nem tudtam, hogy mi ütött belém, hogy hirtelen vonzónak találtam Castielt, azonban egyvalamit tudtam: Nem szabad engednem a csábításnak. Olyan érzés volt, mint amikor egy kisgyerek vágyik valamire, amit nem kaphat meg. Én pedig nem kaphattam meg Castielt.
- Most pedig vegyétek elő a telefont, és kérjétek meg a szüleiteket, hogy rendezzék le helyettetek. Nem hiszem, hogy nagy balhét akartok. Vagy egy maffiaháborút a két család között. - Castiel hangjára ocsúdtam fel az elmélkedésemből.
- Az nem tenne jót, ha egy maffiaháború alakulna ki a ti hibátokból, ugye? Tudjátok, hogy ebben a világban, ha akárcsak szóval is, de megsértesz valakit, akkor azt golyóval intézzük el. Ez mindig így volt, és mindig így is lesz. Most pedig nagyon gyorsan vegyétek elő azt a telefont, különben nem állok jót magamért! - mondtam határozott hanghordozással, mire Kazu előkapta a mobilját, és felhívta anyát.
- Szia, anya! Lenne itt egy kis gond... - mondta, mire gondolom anya válaszolt a telefonba, mert folytatta. - Az, hogy picikét magunkra haragítottuk Morganéket Rennel - mondta, mire anyánk beleüvöltött a telefonba, de úgy, hogy azt még mi is hallottuk Castiellel.
- Hogy mit csináltatok ti Rennel?! -kiabálta, de aztán gondolom normál hangerőn folytatta, mert nem hallottam semmit. Aztán csak arra lettem figyelmes, hogy Kazu elvette a fülétől a telefont.
- Azt mondta, hogy oldjuk meg egyedül. Ja meg azt, hogy told haza a képed hugi, mert különben ők jönnek ide - mondta sajnálkozóan mosolyogva legidősebb bátyám.
- Szuper... Még ez is. Jelenleg kisebb gondom is nagyobb annál, minthogy rokonlátogatóba menjek. És most mégis mi a jó büdös francot csináljunk? Oké, nekem van otthon néhány puskám meg kilencmilisem, de ha azok ránk uszítanak egy hadsereget, nem lesz elég lőszerünk, és ott döglünk meg - morogtam, aztám mint egy villámcsapásként, felvillant az isteni szikra. - Van egy ötletem! Bár rizikós, és nem biztos, hogy beválik, de...
- Nyögd már ki, Yume! - kiáltott rám Ren idegesen, mire védekezően karba tettem a kezem.
- Emlékeztek anyu testvérére, Fujiko nénire? - kérdeztem, mire mindhárman bólintottak. - Anno kihallgattam anyáék beszélgetését, és azt mondták hogy Fujiko nénikénk is tagja a francia maffiának. És azt, hogy elég magas rangú tagja lett, valamilyen kapcsolatok révén - mondtam, a hangom pedig olyan volt, mint egy izgatott kisgyereké.
- Yume, ugye te sem gondolod komolyan, hogy szövetséget akarsz kötni a maffiával? Mintha nem lennénk már így is eléggé benne az ilyen ügyekben... Te komolyan még mélyebbre akarsz süllyedni? - kérdezte Ren felháborodottan, aggódó hangon.
- Csak segítséget kérnék... - kezdtem volna bele a magyarázkodásba, de Kazu félbeszakított.
- Ezek semmit sem tesznek ingyen - mondta ridegen, de láttam rajta, hogy őt is felzaklatta az ötletem. - Ezekszerint nem ismered még ezt a világot eléggé Yume... Itt testvérek fordulhatnak egymás ellen, ha az érdekük úgy kívánja. És egyvalamit mindenképpen jegyezz meg: Itt semmit sem kapsz ingyen. Akár a rokonod az, akitől segítséget kérsz, akár egy idegen, mindenért fizetned kell.
- Van jobb ötletetek, basszus? - csattantam fel dühösen.
- Jelenleg nincs... De azt észrevetted, hogy még semmi sem biztos? Talán Tony nem szól a szüleinek. Talán nem veszik észre a srácon azt, hogy megverték... - reménykedett Ren, de én gyorsan letörtem a lelkesedését.
- Ja, biztos vakok. Én meg Napóleon felesége vagyok. Ne légy nevetséges, Ren! Te is tudod, hogy annak az esélye, hogy nem támadnak ránk, majdnem nulla - magyaráztam meg neki logikusan, mire tiltakozóan megrázta a fejét.
- Semmit sem tudunk biztosra - felelte makacsan, mire megvontam a vállam.
- Te tudod. De én nem fogom megvárni azt, amíg megpróbálnak szitává lőni - mondtam még, majd elviharzottam, ki az iskolából, egyenesen a lakásomba. Azonban nem tudtam nem gondolkozni azon, amit Ren mondott.
"Semmit sen tudunk biztosra"
Lehet, hogy semmit sem tudunk, de nem szándékozom az életemet kockáztatni az ilyen vak remények miatt. De ott motoszkált bennem az érzés:
Mi van akkor, ha mégis Rennek van igaza?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése