Sziasztok! Ez egy mindentől független, nem fandomban íródott, tíz híján négyszáz szavas novella. Jó szórakozást hozzá.
******
A digitális óra hajnali
hármat mutat. Körülöttem, a szobámban minden csendes, csak egy-egy kutya ugat
fel néha a szomszédos kertekben, Alíz, a rottweilerem szinte soha. Ő is már
lassan öt éves. Hogy telik az idő! Mintha csak tegnap lett volna, hogy az emeletes
társasházból végre kiszabadultunk, én, a szüleim, és az öcsém. Furcsa
belegondolni, hogy mindjárt nagykorú vagyok…
Három óra egy perc. A
gondolataim össze-vissza cikáznak, aludni továbbra sem tudok. Holnap iskola,
megkezdem a tizedik tanévemet – ami valójában a tizenegyedik, csak a
nulladikkal kezdtem a gimnáziumot. Nem is igazán értem, az én hozzáállásommal
hogyan jutottam el idáig, hiszen sosem tanultam. Csak ültem az órákon, és ami
megmaradt a fejemben, az megmaradt, ami nem, az nem. Nem tanultam soha.
Három óra kettő. Igazán
aludni kéne már, de továbbra sem vagyok képes lehunyni a szemeim. Az agyam
pörög, mintha legalább két kávét megittam volna. Jaj, de finom is az a kávé! A
fekete, keserű ital, ami frissen végigégeti a torkomat… Igazán felemelő és
inspiráló tud lenni. Nem véletlenül van az, hogy ha leülök írni, azt mindig egy
bögre kávé társaságában teszem.
Három óra három.
Ahelyett, hogy itt számolom a perceket, lehet, hogy értelmesebb elfoglaltság
lenne elővenni egy könyvet. Vagy bekapcsolni a számítógépet. Nem ártana haladni
az új fejezettel sem, hiszen a blogom olvasói már várják. Vagy mondjuk aludni,
mert nemsokára kelni kell, indulni az iskolába, visszaülni a padba. Lehet, hogy
azért nem tudok még csak elszundítani sem, mert izgatott vagyok? Ugyan már, az
nem rám vallana.
Három óra négy.
Kitakarózom, felkelek az ágyból, felkapcsolom az olvasólámpát. Előkapom a
füzetem és egy tollat, leülök az íróasztalom elé. Írni kezdek.
„ – Ha már meghaltál,
halott is maradhattál volna – morogta Dávid, miközben pisztolyt fogott volt
legjobb barátjára. Dühös volt, veszettül dühös, azonban még ennek ellenére sem
akart elhamarkodottan cselekedni.”
Három óra öt. Leteszem
a tollat, ennyi volt az írásból. Nem jön az ihlet, nem tudok mit hozzáfűzni, és
ez iszonyatosan zavar. Mintha az eddigi gondolataim fonalát elvágták volna, nem
jut semmi az eszembe. Lekapcsolom a lámpát, visszafekszem az ágyba, lehunyom a
szemem. A takarót nem terítem magamra, ebben a melegben semmi értelme. A hűvös
falhoz nyomom a lábaimat, kezdek elálmosodni.
Három óra hat – talán.
Már nem figyelem az órát. Holnap le kell adnom a bizonyítványom, csak itthon ne
felejtsem. Elfelejtettem lekapcsolni a villanyt a konyhában. Mindegy, én már
fel nem kelek. Apa úgyis mindjárt felébred…
