- Nem tudnál
kicsit lekopni? De tényleg, kezd elegem lenni abból, hogy folyton a nyakamon
vagy, nem hagysz levegőt, és reggeltől hajnalig a képedet kell bámulnom – Simon
dühösen, idegesen, és talán egy kicsit sértődötten vágta a klán vezér arcába a
szavakat. Őt vádolta az átváltozása miatt, és azért, hogy többet nem
találkozhat Claryvel – legalábbis nappal nem -, hogy ezzel önként Jace karjaiba
lökte a lányt, hogy az édesanyját soha többé nem láthatja, és hogy örökké Raphael
mellett kell maradnia.
- Mondd csak, mit szólnál hozzá, ha előbb
lenyugodnál, és táplálkoznál? Semmi kedvem egy éhes, fiatal kölyökkel
vitatkozni – felelte teljesen nyugodtan az idősebb a másik kirohanására, mire
Simon elviharzott. A cselekedetei még az új vámpírokhoz képest is ésszerűtlenek
voltak, bár tekintve, hogy először emberként tért vissza önállóan a Dumort
Hotelba, valószínűleg ezen nincs miért csodálkozni.
-
Önfejű kölyök – sóhajtotta a klán vezér lemondóan, majd a fiatalabb után
iramodott.
Megígérte a Fairchild-lánynak, hogy vigyáz a fiúra, ezért
tartania kellett magát az adott szavához, bár kezdte úgy érezni, mintha
túlvállalta volna magát ezzel. Így a helyzet olyannak tűnt számára, mintha rábíztak
volna tíz kiskutyát, hogy figyeljen rájuk, adjon nekik enni, simogassa őket, és
még egy csomó mindent tegyen velük. És ezzel is csak egy baja lenne: utálja a
kutyákat. Simon Lewis pedig számára pontosan olyan volt, min egy idegesítő
vakarcs.
Viszont mégis az volt a legfurcsább, hogy nem csak
Clarissa miatt viselte gondját az újoncnak. Vagyis, először igen, azt tette,
amire megesküdött, mégis… Felelősséget érzett, és nem csak az adott szava
miatt. Még önmagának sem igen merte beismerni, de vonzódott az újonchoz.
Simon nem tudta, hová kéne mennie. Clarynek
a közelébe sem kerülhetett, félt, hogy bántaná. Ugyanez a családjával. Az
édesanyja és a nővére is veszélybe kerülnének az új, vámpír énjétől. De akkor
mégis hová mehetne? Vissza a Dumortba? Azok után, hogy sértődötten elviharzott,
és amiket Raphael fejéhez vágott, nem valószínű, hogy szívesen látnák. Szóval
egyvalaki maradt: Luke.
Így
ház az ifjú vámpír elindult abba a bizonyos kínai büfébe, hogy találkozzon egy
vérfarkassal.
Már nem járt messze, nyugodtam
sétálgatott a kihalt utcában, amikor meghallott egy nagyon ismerős, mély hangot
a háta mögül.
- Én a helyedben nem tenném, hacsak nem öngyilkossági
akcióra készülsz. – A Lewis-fiú beleborzongott az érzésbe, amelyet a másik
váltott ki belőle. A szavak mögött nyíltan érezni lehetett egy bizonyos
szenvedély, amelyet a fiatalabb képtelen volt beazonosítani, a düh és az
izgatottság furcsa keverékét.
Nem
fordult hátra, hogy az újdonsült társasága szemébe nézhessen. A háta közepére
sem kívánta a vámpír jelenlétét, így csak továbbsétált, mintha meg sem hallotta
volna. A szemét lesütötte, azonban pont ez volt az oka annak, hogy pár
másodperc múlva tulajdonképpen a klánvezér erős, szorító karjaiban találta
magát.
- Te mi a szart csinálsz? – próbálta kirántani
magát Simon, azonban Raphael nem hagyta. Az egykor szemüveges srác a másik
közelségétől hirtelen gombócot érzett a torkában és a gyomrában egyaránt, és
mintha kellemetlenkedő pillangók repdestek volna a hasában. Ha még mindig ember
lett volna, valószínűleg a jelenlegi tejfehér színe jobban hasonlított volna a
rákvörösre, a szíve pedig kétszer olyan gyorsan vert volna. Azonban a
felesleges izgatottságok és az emberség ideje elmúlt, így zavarát csak riadt
tekintete, és nehéz nyelése fejezte ki, és mutatta meg magát az idősebb
vámpírnak.
- Megakadályozom, hogy megszökj, és
visszaviszlek a Dumortba. Miért, mire gondoltál? – A klánvezér nyíltan játszadozott,
noha alanyának ez szinte fel sem tűnt. Valójában fogalma sem volt róla, hogy
mit csinál, csak kimondta azokat a szavakat, amelyek eszébe jutottak, és tette,
amit már rég nem dobogó szíve diktált. Ölbe kapta az újoncot és villámgyorsan a
hotelben találták magukat. Raphael hálószobájában.
Nem igazán tudta, mikor kezdett el érezni
bármit is a másik iránt, de ezek a cselekedetek fokozatosan felszínre hozták
benne az érző szívű, romantikus Simont. Mintha most lépett volna be abba a
bizonyos kamaszkorba, amelyről az anyja beszélt neki mindig; a tomboló
hormonok, hogy olyan személyekre vágyik, akikről sosem gondolta volna, hogy így
lesz.
A
következő pillanatban mindketten csak azt vették észre, hogy az ajkuk a másikéhoz
simul, és lassú táncot járnak. Nem ellenkeztek, csak tették, amit az ösztöneik
diktáltak. Percek múlva váltak csak el, de a fiatalabb zavarában elfordította a
fejét, nem nézett a vámpír csillogó szemeibe.
- Tudod… Ez nem tereli el a figyelmem arról,
hogy ismételten elszakítottad egy kabátomat – mondta szemrehányóan, mégis
kedvesen mosolyogva Raphael, mire Simon elnevette magát, és szikrázó
tekintettel nézett a másik játékos íriszeibe.
- Csak tégy úgy, mintha nem vetted volna
észre, jó?