Csak tégy úgy... /Shadowhunters OS/

  - Nem tudnál kicsit lekopni? De tényleg, kezd elegem lenni abból, hogy folyton a nyakamon vagy, nem hagysz levegőt, és reggeltől hajnalig a képedet kell bámulnom – Simon dühösen, idegesen, és talán egy kicsit sértődötten vágta a klán vezér arcába a szavakat. Őt vádolta az átváltozása miatt, és azért, hogy többet nem találkozhat Claryvel – legalábbis nappal nem -, hogy ezzel önként Jace karjaiba lökte a lányt, hogy az édesanyját soha többé nem láthatja, és hogy örökké Raphael mellett kell maradnia.

 - Mondd csak, mit szólnál hozzá, ha előbb lenyugodnál, és táplálkoznál? Semmi kedvem egy éhes, fiatal kölyökkel vitatkozni – felelte teljesen nyugodtan az idősebb a másik kirohanására, mire Simon elviharzott. A cselekedetei még az új vámpírokhoz képest is ésszerűtlenek voltak, bár tekintve, hogy először emberként tért vissza önállóan a Dumort Hotelba, valószínűleg ezen nincs miért csodálkozni.

- Önfejű kölyök – sóhajtotta a klán vezér lemondóan, majd a fiatalabb után iramodott.

Megígérte a Fairchild-lánynak, hogy vigyáz a fiúra, ezért tartania kellett magát az adott szavához, bár kezdte úgy érezni, mintha túlvállalta volna magát ezzel. Így a helyzet olyannak tűnt számára, mintha rábíztak volna tíz kiskutyát, hogy figyeljen rájuk, adjon nekik enni, simogassa őket, és még egy csomó mindent tegyen velük. És ezzel is csak egy baja lenne: utálja a kutyákat. Simon Lewis pedig számára pontosan olyan volt, min egy idegesítő vakarcs.

Viszont mégis az volt a legfurcsább, hogy nem csak Clarissa miatt viselte gondját az újoncnak. Vagyis, először igen, azt tette, amire megesküdött, mégis… Felelősséget érzett, és nem csak az adott szava miatt. Még önmagának sem igen merte beismerni, de vonzódott az újonchoz.

            Simon nem tudta, hová kéne mennie. Clarynek a közelébe sem kerülhetett, félt, hogy bántaná. Ugyanez a családjával. Az édesanyja és a nővére is veszélybe kerülnének az új, vámpír énjétől. De akkor mégis hová mehetne? Vissza a Dumortba? Azok után, hogy sértődötten elviharzott, és amiket Raphael fejéhez vágott, nem valószínű, hogy szívesen látnák. Szóval egyvalaki maradt: Luke.

Így ház az ifjú vámpír elindult abba a bizonyos kínai büfébe, hogy találkozzon egy vérfarkassal.

            Már nem járt messze, nyugodtam sétálgatott a kihalt utcában, amikor meghallott egy nagyon ismerős, mély hangot a háta mögül.

 - Én a helyedben nem tenném, hacsak nem öngyilkossági akcióra készülsz. – A Lewis-fiú beleborzongott az érzésbe, amelyet a másik váltott ki belőle. A szavak mögött nyíltan érezni lehetett egy bizonyos szenvedély, amelyet a fiatalabb képtelen volt beazonosítani, a düh és az izgatottság furcsa keverékét.

Nem fordult hátra, hogy az újdonsült társasága szemébe nézhessen. A háta közepére sem kívánta a vámpír jelenlétét, így csak továbbsétált, mintha meg sem hallotta volna. A szemét lesütötte, azonban pont ez volt az oka annak, hogy pár másodperc múlva tulajdonképpen a klánvezér erős, szorító karjaiban találta magát.

 - Te mi a szart csinálsz? – próbálta kirántani magát Simon, azonban Raphael nem hagyta. Az egykor szemüveges srác a másik közelségétől hirtelen gombócot érzett a torkában és a gyomrában egyaránt, és mintha kellemetlenkedő pillangók repdestek volna a hasában. Ha még mindig ember lett volna, valószínűleg a jelenlegi tejfehér színe jobban hasonlított volna a rákvörösre, a szíve pedig kétszer olyan gyorsan vert volna. Azonban a felesleges izgatottságok és az emberség ideje elmúlt, így zavarát csak riadt tekintete, és nehéz nyelése fejezte ki, és mutatta meg magát az idősebb vámpírnak.

 - Megakadályozom, hogy megszökj, és visszaviszlek a Dumortba. Miért, mire gondoltál? – A klánvezér nyíltan játszadozott, noha alanyának ez szinte fel sem tűnt. Valójában fogalma sem volt róla, hogy mit csinál, csak kimondta azokat a szavakat, amelyek eszébe jutottak, és tette, amit már rég nem dobogó szíve diktált. Ölbe kapta az újoncot és villámgyorsan a hotelben találták magukat. Raphael hálószobájában.

            Nem igazán tudta, mikor kezdett el érezni bármit is a másik iránt, de ezek a cselekedetek fokozatosan felszínre hozták benne az érző szívű, romantikus Simont. Mintha most lépett volna be abba a bizonyos kamaszkorba, amelyről az anyja beszélt neki mindig; a tomboló hormonok, hogy olyan személyekre vágyik, akikről sosem gondolta volna, hogy így lesz.

A következő pillanatban mindketten csak azt vették észre, hogy az ajkuk a másikéhoz simul, és lassú táncot járnak. Nem ellenkeztek, csak tették, amit az ösztöneik diktáltak. Percek múlva váltak csak el, de a fiatalabb zavarában elfordította a fejét, nem nézett a vámpír csillogó szemeibe.

 - Tudod… Ez nem tereli el a figyelmem arról, hogy ismételten elszakítottad egy kabátomat – mondta szemrehányóan, mégis kedvesen mosolyogva Raphael, mire Simon elnevette magát, és szikrázó tekintettel nézett a másik játékos íriszeibe.

 - Csak tégy úgy, mintha nem vetted volna észre, jó?