- Mit keresel itt, Tony? - kérdeztem dühtől és félelemtől szikrázó szemekkel.
Hirtelen felbukkanásomra elképedt. Tulajdonképpen nem is volt olyan hirtelen, hiszen végig ott ültem a padban, csak gondolom nem vett észre.
- Yume? - nézett rám meglepődve.
- Nem, bazdmeg, a Jézuska! Persze, hogy én vagyok! - morogtam félhangosan, mire a tanár kiakadt.
- Mégis hogy képzeli, hogy így beszél, Mademoiselle Riko!Szégyellje magát! - kiáltotta felháborodottan, de én csak szemtelenül leintettem.
- Szóval, mit keresel itt, Tony? - kérdeztem újra, mostmár türelmetlenül.
- Öhm... ideköltöztünk? - kérdezte úgy, mintha ez egyértelmű lenne.
- Ch... Szünetben megbeszéljük - néztem szúrósan beszélgető partnerem szemébe, mire ő csak biccentett egyet beleegyezésképpen.
Ha a bátyáim megtudják, hogy Tony itt van, abból balhé lesz. Nagyon nagy balhé, aminek következményeként mi nagyon hamar a sulin kívül találhatjuk magunkat.
Nos igen, azt hiszem, ideje lenne mesélnem nektek, kedves olvasóknak. Kezdjük talán azzal az eseménnyel, amikor Tony belépett az életembe.
Gyönyörű, napsütéses éjszaka volt, csak éppen szakadt az eső, és a Nap helyett a Holdnak kellett volna világítania az égen. Apámnak végeztem kiszállítást, mert drága futárainkat az öreg szabadságra küldte a Mennyekbe. Szóval éppen sétáltam haza, kapucni nélkül a szakadó esőben, amikor is azt éreztem, hogy nem éri több vízcsepp a fejbőrömet. Felnéztem, és azt vettem észre, hogy valaki a fejem fölé tart egy esernyőt. Egy aranyos, csábosan mosolygó, fekete hajú fiút pillantottam meg mellettem sétálni az esőben. Ő tartotta az esernyőt, majd rámterítette a pulcsiját is.
- Öhm... Szia? - kérdeztem bizonytalanul, felnézve a mellettem lépkedő alakra.
- Szia. Anthony Morgan vagyok. És te? - kérdezte, csintalan tekintetét rámvillantva. Elkábított az a pillantás, olyan érzés volt, mintha beleszerettem volna. Ahelyett, hogy válaszoltam volna a kérdésére, egy teljesen másfajta mondat csúszott ki a számon.
- Hiszel abban, hogy van szerelem első látásra, vagy sétáljak el előtted még egyszer? - kérdeztem rávillantva a legszemkápráztatóbb mosolyomat, mire elnevette magát.
- Hiszek benne - felelte az eddig elég zavarosra sikeredett beszélgetést figyelmen kívül hagyva. Úgy viselkedett, mintha csak az időjárásról beszélgetnénk, aminek örültem.
- Ennek örülök. Egyébként az én nevem Yume. Yume Riko - nyújtottam felé a kezem, mire csókot lehelt rá.
Nos igen, így találkoztunk Tonyval. Akkor még játszotta az aranyos, kedves, normális fiút. Azonban csak később tudtam meg, hogy ez csak egy álca volt, hogy közelebb férkőzhessen a családomhoz.
- Csak tudnám, hogy mégis mit képzelsz magadól!? Szerettelek, te pedig kihasználtál! Tudod, a szavaknak súlya van. Akkor mond ki őket, ha megérted a jelentésüket - mondtam, miközben a szememben gyűltek a könnyeim.
- Figyel, Yu, sajnálom, oké? Én tényleg szeretlek, de parancsot kaptam. Ha nem jutok közel a családodhoz, akkor mindkettőnk meghalt volna, érted? Nem akartalak a halálba taszítani, erről szólt az egész. Nem akartam, hogy egy ártatlan élet kárba vesszen - felelte sajnálkozva, de tudtam, hogy hazudik. Lehet valaki jó színész, a szeme akkor is elárulja, hogy mikor mond igazat, és mikor hazudik.
- Tudod mit, Anthony Morgan? Annak hazudj, aki el is hiszi. Most pedig tűnj el az életemből, mielőtt én tűntetlek el! - utasítottam határozottan, noha majd megszakadt a szívem. De abban a pillanatban ez nem érdekelt. Csak az, hogy minél előbb biztonságban tudhassam magam. Távol a kérdő tekintetektől, a családomtól, Tőle... Mindentől távol akartam maradni. Elgondolkodtam azon, hogy elvonulok egy erdőbe, és ott élem le további életem, azonban tudtam, hogy az nem megoldás. Tudtam, hogy ha megint elmenekülnék a problémák elől, akkor sosem nőnék fel. Mégis... Nem bírtam tovább ottmaradni, így fogtam egy taxit és hazamentem. Ezután soha többé nem találkoztam Tonyval, bár ezt nem is bántam. Megkértem, hogy tűnjön el az életemből, ő pedig megtette ezt. Nem is remélhettem volna tőle többet.
Ennyi lett volna a mesedélután. Most pedig nézzük a szünetet, amikor is Ren és Kazu észrevették Tonyt, ahogy velem beszélget. De talán inkább azzal kéne kezdeni, hogy mit beszélgettünk azzal az idiótával.
- Mióta jársz ide? - kérdezte miközben sétálgattunk az udvaron.
- Úgy két hete, ha net több. Hogy-hogy ideköltöztetek? - kérdeztem most én kíváncsian.
- Nem ment jól az üzlet, így az itt élő rokonaink segítségével bekapcsolódtunk a franciaországi fegyvercsempészetbe. Neked is itt van a családod?
Ekkor jött be a képbe Ren és Kazu, dühös tekintettel. A szemük csak úgy szikrázott a visszafolytott feszültségtől.
- Yume, mit keresel egy ilyen féreg társaságában? - nézett lenézően Ren Tonyra.
- Ez a féreg hallja amit mondasz - szólt közbe Tony, mire Kazu rámorrant.
- Megjelent az osztályban, mondván ő az új diákunk. Én pedig éppen megpróbáltam volna vele megbeszélni a múltunkat, ha nem jöttetek volna ide, és szótatok volna bele! - morrantam rá Kazuékra. - És hozzátenném, hogy lassan elegem van az állandó őrző-védő magatartásotokból! Hadd irányítsam én az életemet! - borultam ki.
- Megint az van, mint két éve: Megjelenik ez a ficsúr, te pedig kifordulsz önmagadból. Ne mondd, hogy nem vetted eddig észre, hogy megváltoztál! Meg sem fordult a fejedben az, hogy esegtleg megint azt akarja, mint anno? Nem gondoltál rá, hogy ki fog használni? - kérdezte higgadtan Kazuto, mire én értetlenül kaptam rá a tekintetem.
- Először is, még csak most kezdtünk el beszélgetni, meg sem fordult a fejünkben - legalábbis az enyémben nem - , hogy akár újrakezdjük azt, ami volt. Szerintem Tony sem. Az egész arról szólt, hogy ne legyünk haragban, ha már osztálytársak leszünk, és... - mondtam volna,de Ren keze csapódott az arcomon.
Szemembe könnyek gyűltek a pofontól. Nem a fájdalomtól, ugyanis nem ütött akkorát, hanem inkább a meglepődöttségtől.
- Ezt most miért kaptam? - kérdeztem dühösen Rentől, mire halványan elmosolyodott.
- Hogy észhez térj. Nem veszed észre magad, Yume? Korábban soha nem beszéltél velünk így. Tanuld meg, hogy egyetlen ember miatt nem szabad megváltoznod - mondta komolyan a fiatalabbik bátyám.
Életemben másodszor láttam ilyen komolynak. Először akkor, amikor sírva hazaállítottam, miközben Tony nevét mondogattam. Ironikus, hogy most ugyanaz miatt az ember miatt komorodott el, aki miatt régen.
- Figyelj, Ren, félreérted. Nem hiszem, hogy Yu csak miattam viselkedne így. Elvégre én csak egy egyszerű ember vagyok, akinek soha nem számított a véleménye. Nem igaz, Yume? - kérdezte Tony zavartan, mint aki nem ért semmit. Viszont azt tudtam, hogy a "szakításunkra" célzott azzal a "nekem nem számít a véleményem"-dumával.
- Egy: ha még egyszer Yu-nak mersz hívni, kibelezlek és a belsö szerveidet lenyomom a torkodon. Kettő: valóban, nem számít a véleményed. Téged mindenki finoman szólva leszar. Harmadszor pedig: ne szólj bele abba, amikor a testvérek vitatkoznak, mert abból csak neked származik bajod. Világos voltam? - kérdeztem lenézően.
Nem tudom, mi volt az a hirtelen hangulatáltozás... Talán észhez térített Ren pofona? Áh, azt kétlem. Talán csak a testvéreim szavaitól rádöbbentem arra, hogy milyen kár lenne ismételten bedőlni ugyanannak az embernek.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése