- Anya? - kérdeztem elvékonyodó, megszeppent hangon.
Mit keres ez itt? Mikor jött? Honnan tudta, hogy hol lakom? - Ezek a gondolatok futottak át az agyamon, majd Renre néztem, aki lehajtott fejjel ült az asztalnál, és nem mert a szemembe nézni. Odasétáltam hozzá, lassan, fenyegetően. Megálltam előtte, és már emeltem a kezem a pofonra, de Kazu nem hagyta.
- Nem az ő hibája - közölte halkan. Anyánk csak kíváncsian figyelte a kis közjátékunkat. Kirántottam a karom Kazu kezéből, és a np felé fordultam.
- Mit akarsz? - kérdeztem fagyosan.
- Hát illik így üdvözölni az édesanyádat? - kérdezte negédesen elmosolyodva, mire megismételtem a kérdésem:
- Mit akarsz?
Felsóhajtott, és hátratűrte a tomlokába hulló fekete haját.
- Tú jól ismersz, Yume. Azt akarom, hogy gyertek haza. Apátok meghalt, én pedig rátok akarom hagyni az üzletet - közölte bánatosan végignéve rajtunk.
- Nem - vágtam rá rögtön, határozottan. Nem rázott meg túlzottan apám halálhíre. Sosem szerettem, és ő sem szeretett engem. Egy házban éltünk egy darabig, de nem több. - Szeretnél még valamit, vagy mehetek ápolni a sérültünket? - kérdeztem, a hálószoba felé biccentve. Mikor nem szólalt meg, hátat fordítottam, és besétáltam Castielhez, akit legnagyobb meglepetésemre ébren találtam.
- Jó reggelt. Hogy érzed magad? - mosolyogtam rá a fiúra.
- Fáj a vállam. Mi történt, Yume? - kérdezte értetlenül. Nem emlékszik? Ez hogy lehet? Ő vetette magát a golyó elé, nem? Hacsak...
- Tony meglőtt - feleltem, miközben visszanyomtam az ágyra a fiút. - Maradj nyugton. Aludj még egy kicsit, rendben? Legalább addig, amíg kiteszem a hívatlan vendégünket - mosolyogtam rá, majd kicseréltem a borogatást a homlokán.
- Ki van itt? - kérdezte gyengén a vörös ördög. Soha nem láttam még így ezt a fiút. Olyan... ártatlan és segítségre szoruló volt. És annyira aranyos.
- Az anyám - morogtam kelletlenül. - De aludj, Castiel. Ha minden rendben lesz, akkor holnap már mehetsz is suliba. De ahhoz ki kell magad pihenned. Nemsokára visszajövök - mosolyogtam még rá a már félálomban levő fiúra, majd kiléptem a szoba ajtaján, és a konyhában ülő társasághoz siettem.
- Nem érdekel, hogy apám meghalt. Ahogy nem érdekel az üzlet sem. És pont ezért nem akarok visszamenni Japánba. Mert nem érdekel - közöltem anyámmal lazán, mire egy pofon csattant az arcomon.
- Az anyád vagyok, nem beszélhetsz velem így! - kiabált rám, de én rezzenéstelen arccal álltam a tekintetét.
- Te nem az anyám vagy. Te csak egy nő vagy, akivel tizennyolc éves koromig egy házban éltem. És ha most megkérhetlek, menj el. Van itt valaki, akit ápolnom kell - közöltem vele ridegen.
Fújtatva robogott ki a lakásomból, én pedig közönyösen néztem utána.
- Nem volt ez egy kicsit durva, hugi? - kérdezte szemrehányóan Kazuto. - Azért mégis csak az anyánk.
- Nekem ugyan nem. Lehet, hogy te aként tekintesz rá, de én nem - feleltem vállat vonva. - Lehet, hogy te nem emlékszel rá, de engem ez a nő egy hidegvérű gyilkosnak akart kiképezni. Ti megkaptátok a szeretetet tőle, én nem. Ugyanez van apánkkal is. Tudod, hogy miért kaptam a Yume nevet? Mert abban reménykedtek, hogy velem sikerül azt megtenniük, amit veletek nem: felvirágoztatni a fegyverkereskedelmet Japánban. És hogy miért pont én? Azért, mert szerintük már kiskoromban karizmatikus személyiség voltam - meséltem némi éllel a hangomban. Kikerekedett szemekkel néztek rám.
- Mond csak... te hova képzeltél ilyeneket? - kérdezte Ren elnevetve magát. - Melyik pizsidben álmodtad?
- Ren... Szerintem ne játsz a szerencséddel - intette csendre Rent Kazu. - Szóval... hidegvérű gyilkos? - nézett rám felhúzott szemöldökkel, mire én felkaptam a konyhakést, és eldobtam. Ren arca mellett süvített el, majd beleállt a falba.
- Szóval, Ren... Melyik pizsimben is álmodtam? Csak mert te biztos jobban tudod - mosolyodtam el angyalian, aztán észbe kaptam.
Úristen! Ez nem én vagyok! Ezt hozná ki belőlem az anyám? Úgy viselkedek, mintha sikerült volna elérnie a célját, én pedig hidegvérrel megölnék bárkit.
- Ne haragudj, Ren... Nem akartam. Jól vagy? - kérdeztem aggódóan, mire a hajához kapott.
- Tönkretetted a hajam! Vágtál belőle! Mit fog szólni a fodrászom? - kérdezte sápítozva, mire én megkönnyebbülve elnevettem magam.
Mindig is ilyen voltam. A hirtelen hangulatváltozásaim gyakran az őrületbe kergettek mindenkit.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése