A.N.T.I ~ 4. fejezet ~

                    Annyira fáj, hogy nem lehet a kezed a kezemen örökké,
                    A szíved a szívemen, a nyom, ami elkísér, mielőtt mennél.
                      Annyira fáj, hogy nem lehet az időt megfogni, ha kérem,
                           Bármire képes lennék érted, ha fordul az érem.

Már a kávézóban ültünk, de egyikünk sem szólalt meg. Mindketten csak meredtünk magunk elé, belenézve a kávéscsészébe.

- Szóval... Miről is szerettél volna beszélgetni? - kérdeztem végül, megtörve a kínos csendet, mire ő is felnézett.

- Tudni akarom, hogy miért veszélyes beszélnünk. Meg akarlak ismerni. Vagy egyszerűen csak beszélgessünk, mintha már régóta ismernénk egymást - mosolygott rám. Olyan... aranyos volt. Nem, nem is aranyos, hanem inkább elbűvölő. De nem, ez sem a legjobb szó rá. Olyan leírhatatlan az, hogy mit éreztem, amikor rámmosolygott.

- Rendben, kérdezz - sóhajtottam, az első mondatát figyelmen kívül hagyva, ő pedig értetlen arcot vágott. - Te mondtad, hogy meg akarsz ismerni, nem? Akkor kérdezz. Mit akarsz tudni rólam?

- Mi a teljes neved? - kérdezte.

- Elizabeth Jessica Lawrence - feleltem.

- Hány éves vagy?

- Huszonegy.

- Mit csinálsz szabadidődben?

- Nem sok szabadidőm van, de ha van, akkor írok.

- Mit szoktál írni?

- Történeteket.

- Majd egyszer elolvashatom őket?

- Nem.

- Miért nem?

- Mert.

És ez így ment tovább, egészen addig, amíg meg nem zavartak minket. Pontosabban amíg valaki le nem szólította Rolandot.

- Hé, Roli! - kiáltott oda hozzánk egy srác. - Hát te meg? Azt hittem, nem szeretsz kimozdulni.

- Szia, Peti. Mint látod, éppen társaságban vagyok, szóval... - kezdett el kínosan feszengeni a velem szemben ülő férfi.

- Óh, szia. Somogyi Péter vagyok. Örvendek - nyújtotta felém a kezét az újonnan érkezett.

- Szia. Elizabeth Lawrence. Szintén - ráztam meg a kezét, miközben felálltam. Ekkor megcsörrent a telefonom. Az, amelyiken csak munkaügyben szoktak hívni.

- Lawrence - szóltam bele rideg hangon.

- Szia, Lizbeth, Jason vagyok. Megvan a csomag. Tudnánk találkozni? - kérdezte sürgetően.

- Most éppen nem érek rá, de... - mondtam, de ekkor egy másik férfi szólt bele a mobilba. Erős orosz akcentussal beszélt.

- Az embered nálunk van. Gyere ide fél órán belül, különben meghal. SMS-ben megkapod a címet - mondta, majd letette.

Odafordultam Rolandékhoz, mire kíváncsian néztek rám.

- El kell mennem. Sürgős munkaügy, ne haragudjatok. Örülök, hogy megismerhettelek, Péter. Roland... - sóhajtottam, majd odahajoltam hozzá.

- Ne hívj többet. Ne írj, és ha találkoznánk az utcán, tégy úgy, mintha nem ismernél, rendben? A saját érdekedben - mondtam halkan, majd letettem a pénzt az asztalra, felkaptam a táskámat, és már rohantam is. Amint megkaptam a címet, irányt váltottam, és a közeli elhagyatott raktárépülethez rohantam.

Benyitottam, és Jason ott hevert a földön megkötözve, körülötte fegyveres őrök.

- Itt vagyok. Engedjétek el - utasítottam a fegyverseket határozottan, mire mögöttem felcsendült egy mély hang.

- Ó, pontosan tudod, hogy ez nem így megy, Elizabeth. Először tárgyalunk, aztán talán elengedjük - mondta, a "talán" szót kihangsúlyozva.

- Mit akartok? - kérdeztem komor arccal.

- Mondj le a posztodról - felelte komoly hangon a főnök.

- Azt hiszed, megteszem? Egy szimpla katonáért? - kérdeztem gunyorosan, miközben gondolatban elkezdtem taktiázni. Ha nem vagyok hajlandó lemondani, akkor valószínűleg mindketten holtan végezzük. Ha lemondok, szintén. Valami köztes megoldást kéne kitalálni. Ekkor eszembe villant egy ötlet.

Ha azt mondanám, hogy...

Gondolataimból egy ismerős hang szakított ki.

- Elizabeth... - hallottam a raktárépület kapuja felől Roland hangját.

- Mit keresel itt? Tünés! - kiáltottam rá, azonban már késő volt.Az ajtóban megállt a fogvatartónk két embere, akit nem engedtek senkit se ki, se be. - A francba - morogtam dühösen, majd visszafordultam a főnökhöz. - Szóval azt akarod, hogy mondjak le, mi? - kérdeztem, miközben óvatosan és észrevétlenül a zsebemben lévő vész-jeladóhoz nyúltam. Megnyomtam rajta a gombot, ami üzenetet küldött minden emberemnek, hogy bajban vagyok. Már csak ki kell húzni addig, amíg megtalálnak. - Nem fogom megtenni. És ha megölsz, felkészültem arra az esheőségre is. Kijelöltem az utódomat - blöfföltem.

- Elizabeth, mi folyik itt? - kérdezte Roland sürgető hangon, mire dühösen rákiabáltam.

- Most maradj csendben! Ez az én ügyem! - A hangom dühösen és fenyegetően hangzott. Szinte olvasni lehetett a sorok mögött: "Ne avatkozz bele, különben maghalsz!".

Ezután Roland csendben maradt, és csak némán bámult, hogy mit csinálok.

- Vladimir... - szóltam halkan, ahogy megláttam lassú lépteivel Roland felé sétálni.

- Szóval felismertél, Jessica? Nem is tudod, mióta várom, hogy elégtételt vehessek. Ki is ő? - mutatott Vladimir Rolandra. - A barátod? A szerelmed? Netán egy családtagod? - kérdezte kegyetlenül bosszúszomjas hangon.

- Egy üzletfelem - feleltem az orosz férfi szemébe nézve. - Szóval nincs értelme megölnöd. Nem számít nekem.

Hazudtam róla. Hazudnom kellett. De hiába próbáltam magam nyugtatni, nem ment. Bűntudatot éreztem, és fájdalmat, azonban nem mutathattam ki, mert ez egy gyengepont. És ebben a világban a gyengepontokat kihasználják.

- Szóval üzletfeled, mi? - kérdezte gunyorosan. - Akkor miért nézel rá mégis oly aggódóan?

 - Mert... - Nem tudtam megválaszolni a kérdést. Egyszerűen nem volt rá megfelelő válaszom.
De tényleg... Miért is aggódom érte?