Fel nézek az égre, és látom már,
Elronottam bébi, tudom, hogy fáj.
Belátom hibámat, nagyon bánom már,
Szeretlek, úgyhogy elengedlek, és ez fáj!
- Mert... - kezdtem, de nem mondtam tovább. Nem mondhattam.
- Mert? - kérdezett vissza kíváncsian, ám hangjában feszültség bújkált.
Most erre mit válaszoljak? Mert ha elmondom, akkor rádszáll a maffia? Nevetségesen hangzana, ráadásul valószínűleg a rendőrséget is rám hívná, ami most igazán nem tenne nekem jót.
- Mert veszélyes és kész! Ne is hívj fel többé, ha kérhetem! - mondtam dühösem, majd kinyomtam.
Nagyot sóhajtottam. Amikor újra csörgött a telefon, már nem voltam hajlandó felvenni. Tudtam, hogy megint ő hív, és azt is, hogy válaszokat akar. De mi van akkor, ha én nem akarom neki megadni a válaszokat? Mi van akkor, ha nem akarom bajba keverni?
Egyáltalán miért gondolkodom így? Ő csak egy idegen! Egy idegen, akivel még csak most találkoztam először. Egy ismeretlen, akinek gyönyörű szemei vannak...
Nem számít! Nem keverhetem bajba és kész!
A másik telefon csörgésére riadtam fel a gondolataimból. Ez volt az a mobil, amin vagy az ügyfelek, vagy a munkaadók szoktak hívni.
- Lawrence - szóltam bele a telefonba rideg hangon.
- Lizbeth? Jason vagyok. Arról lenne szó, amit múltkor adtál... - mondta tétovázva.
- Ugye nem veszítetted el, Jason? Tudod te, milyen fontos dolgok voltak abban, te barom? - kiabáltam dühösen a telefonba. Rögtön tudtam, miről van szó, elvégre csak akkor szokott a csomagokkal kapcsolatban felhivni, ha valami probléma van. Ezek a problémák pedig általában azok, hogy elvesztette amit rábiztam.
- Igazából nem elvesztettem, hanem ellopták. Szóóval... Mit csináljak, főnök? - kérdezte.
- Visszaszerzed. Két napod van rá, Jason - mondtam hidegen, majd letettem.
Iszonyúan dühös lettem. Mi az, hogy elveszít egy ilyen fontos csomagot? Pontosan tudja, mekkora értéke van az ilyeneknek manapság!
Felvettem az asztalról a másik telefonomat is, és megnéztem: öt nem fogadott hívás és egy üzenet. Megnyitottam az üzenetet, és ez állt benne:
"Kérni kérheted, Liza. Csak nem biztos, hogy megyteszem. ;)"
Mintha ez most megváltoztatná a véleményem. Hívogasson csak nyugodtan, nem fogom felvenni. Előbb-utóbb csak feladja, nem? Egyáltalán miért nyomul? Mintha nem lenne elég dolga amúgy is.
Megint csörgött a telefonom, de ezúttal felvettem.
- Mit akarsz? - förmedtem rá a hívóra feszültséggel teli hangon.
- De morcos itt valaki... Csak annyit akartam kérdezni, hogy munka után leülhetnénk valahová beszélgetni? Csak és kizárólag barátilag, ahogy eddig is terveztem - mondta komolyan Roland.
Miért ilyen lassú a felfogása? - gondoltam dühösen, de aztán úgy döntöttem belemegyek a játékba.
- Hova mennénk? - kérdeztem felsóhajtva.
Nem azért mondtam igent, mert annyira meg akartam ismerni. Azért mondtam igent, hogy lerázhassam. Nem akartam vele telefonálni, nem akartam vele találkozni, nem akartam bajba keverni. Eléggé rossz lesz így is, ha valaki meglát minket együtt kávézni.
Gyenge kifogás, nem igaz? Az, hogy nem akarom bajba keverni, ezért nem akarok vele találkozni, se beszélni. De igazából attól félek, hogy megbabonáznak a szemei. Attól, hogy beleszeretek ebbe a férfiba, aki valamiért vonz.
- Van a munkahelyed közelében egy kávézó. Megfelelne, ha érted mennék, es onnan sétálnánk oda? - kérdezte, mire csak biccentettem egyet. De aztán rájöttem, hogy ő ezt nem láthatja, ezért hangosan is válaszoltam.
- Igen. Fél ötkor végzek. Addigra legyél itt - mondtam a telefonba, majd el sem köszöntem és kinyomtam.
Nem tudom elhinni, hogy igent mondtam! Ez annyira... bizarr. Mintha nem is én lennék. Ránéztem az órára, ami a négyesre mutatott. Fél órám van végiggondolni mindent. Végiggondolni, hogy mit akarok. Mert furcsa módon én, aki mindig tisztában volt magával, az érzéseivel, most nem tudtam mit akarok. Egyszerűen nem tudtam mit kezdeni ezzel a helyzettel... De egyvalamiben biztos voltam: Ma találkozom Rolanddal, ahol minden tisztázódni fog. Mert biztos voltam benne, hogy nem csak egy szimpla kávézás lesz, hanem komoly dolgokról fogunk beszélni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése