Nem tudom, hogyan érzel. Talán soha nem is fogom megtudni. De annyit talán megérdemelnék, hogy megbeszéljük.
Az, hogy hozzám se szólsz, nagyon rosszul esik. Bár megkérdezted, hogy bántottak-e, hogy kik bántottak, de láttam rajtad, hogy csak azért, mert kötelességednek érezted. Már nem viselkedünk egymással úgy, mint régen. Már szinte nem is beszélünk.
Azóta. Azóta, hogy bevallottam neked az érzéseim. Azóta, hogy ott és akkor megaláztak. Mert én azt éreztem. Megaláztatást. Mégis, bátran felvállaltam azt, amit érzek.
Akkor nem siettél hozzám, hogy segíts, és ezzel a tudatomra adtad, hogy te nem érzel úgy, ahogy én. De sajnálom, én nem tudok az érzéseimen változtatni. Bár nem is akarok. A fájdalom biztosít arról, hogy tényleg megtörtént, hogy tényleg tudod.
Az egy dolog, hogy voltam együtt másokkal is a nyár alatt, de irántuk közel sem voltak olyan mélyek, olyan erősek az érzéseim, mint irántad. Hiszen az irántad való érzéseim már közel 3 éve tartanak.
Sokat gondolkodtam ez alatt az idő alatt, hogy mi lenne ha. Ha viszonoznád az érzéseim, ha együtt lennénk. De ezek víziók voltak csupán.
Egyszer beteg voltam. Magas lázam volt, amit nem bírtam sokáig, így az öntudatlanságba menekültem. Akkor azt álmodtam, hogy egy tükörrel szemben állunk, egymást átölelve. Túlságosan valóságos volt. Túlontúl boldog. Nem illett az életembe.
Viszont ott, abban a pillanatban nagyon boldog voltam. Boldog voltam, amiért - ha csak álmomban is, de - ott vagy mellettem.
Sajnálom. Tudod, hogy érzek, mégis semmibe veszel, átnézel rajtam. Kérlek, ne hagyj kétségek közt vergődni! Segíts,hogy ezen túllépjek! Hogy túllépjek rajtad, ha te nem érzel úgy, ahogy én.
Bár ezen te nem tudsz majd segíteni. Szeretlek és szeretni is foglak... halálomig. Mindörökké.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése